Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis láp,
síkos és nyirkos, vad, szörnyű vidék.
A nád közül nem ritkán kinyúlt egy csáp
s feltűntek sok lábú, randa izék.

Nem vitt át rajta semmilyen ösvény,
a fákon nem volt ott turista jel.
Fellobbant néha egy pisla vörös fény,
majd vagy a föld vagy a köd nyelte el.

Egy eldugott zugban, hova nem vezet túra,
s hol eleve korhadtan nőnek a fák,
ott lakik ő, ez a rút kreatúra,
tőle származnak a legfőbb parák.

Ő komponálja meg mindazt az álmod,
amelyből zihálva, átázva kelsz,
miatta kell az orvoshoz járnod,
vak zenéjével, ha színig betelsz.

Ő áll az utcán, ha éjjel kinézel,
és falfehér arccal néz vissza rád,
ő sugdos, hogyha démont idézel,
vagy kirakat előtt tátod a szád.

Néha elmegyek hozzá, ha alszom,
de többnyire ő jön, ha ébren vagyok.
Mérget hoz, hogy ne múljon e dalszomj,
s én soha egy cseppet meg nem hagyok.