Tartalom
Ismeretlen szerző: Ballada Arthur királyról
Federico García Lorca:Az álmatlan város
Jane Yolen: A moirák
A zsír nem éppen tündérmese
Mire kell a sárkány?
Nem való a tél
Öt javaslat versíráshoz
Lord Alfred Tennyson: Shalott kisasszonya
Edward Gorey: A Gashlycrumb Kölykök
A Susnyarág
Ismeretlen szerző:
Ballada Arthur királyról
(részlet)
„Sietve lóra jó uram!”
Szép Igraine így beszélt.
„És vágtass! Szeld az éjszakát,
s kerüld a nagy veszélyt!”
S Cornwall büszke grófja szólt:
„M’ért hagynám el hazám?”
„Uther király”- felelt a hölgy
szemét vetette rám!”
A had megérkezett, midőn
a Nap felkélt, s legott
nagy Tintagel szép tornya mind
vakítón csillogott.
S még reggel fullajtár sereg
nyergelte ménesét,
mert: „Uther király kéreti
a grófot, s hitvesét
a fővárosba jőni”, ‘Úgy..
uradnak vidd szavam:
Míg élünk, nem megy innen el
nejem, se jómagam.”
S ím esküdött Uther király,
hogy negyven napra rá
leölve, rejtekéböl őt
bizony kiforgatá!
Király ellen jog mit sem ér,
és mondanom se kell
a bátor gróf az életét
miként vesztette el.
És mind, mit óvott, szeretett
Uther királyra szállt
s az elrabolt Igrain bizony
még aznap véle hált.
S midőn világra hozta őt,
Uther király fiát,
az úr a cseppnyi gyermeket
koldusnak adta át.
Ám Merlin volt a koldus, ő
a nagy mágus maga,
kit, megfogván a kisbabát,
elnyelt az éjszaka.
Jó Sir Ectorra bízta rá
a cseppnyi gyermeket,
és keresztségben tőle nyert
a hős Arthur nevet.
Federico García Lorca:
Az álmatlan város
Az égen senki sem alszik. Senki se, senki
sem alszik.
A holdbeli lények a porban rejteküket szimatolják.
Iguánák jőnek azért, akit elhagy az álom, s összeharapják,
a lelke hasadt, rohanó emberek egymásba szaladnak
az utcasarkon
A hihetetlen krokodil a csillagok gyengéd tiltakozásának
szelídül meg.
Senki sem alszik a Földön. Senki se, senki
sem alszik.
A messzi-messzi temetőben egy hulla
három évig térdepelve bömbölt
a szikkadt vidék miatt;
a fiúcska pedig, kit a reggel folyamán
ástak a földbe
annyira sírt, hogy már a kutyákat kellett hívni,
hogy csöndbe’ maradjon.
Az élet nem egy álom. Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz!
A lépcsőn is legurulnánk, hogy a nyirkos földet ehessük,
vagy megmásznánk a hópehely éleit is,
a holt dáliák susogásai közt.
De feledékenység az nincsen, és álmok sincsenek;
csak a hús van. Csókok kötik ajkunk,
új kedvek vadonában,
és bárki is érzi a kínt, őt mindörökre emészti,
és bárki is fél a haláltól, e terhet
a vállán fogja cipelni.
Egyszer majd a lovak
a kocsmákba’ fognak élni,
s a feldühített hangyák
felhajigálják maguk a sárga égre, mely tehénszemekben
remél menedéket.
Aztán majd
láthatjuk a konzervált lepkéket a holtakból kirepülni,
és még mindig a földet járva a néma hajók, s szivacsok közt,
láthatjuk, amint a gyűrűnk csillan, s nyelvünkből rózsa fakad.
Vigyázz! Hát vigyázz! Vigyázz!
Az ember, ki testén hordja még a karom s a vihar nyomait,
és a fiú, aki sír, mert nem volt ott, mikor a hidat kitalálták,
s a hulla, akit csak a lába, s feje aggaszt;
el kell vigyük őket a falhoz, ahol már várnak a kígyók és
iguánák,
hol várnak a medvefogak,
hol vár a sorvadt kezü kisfiu is,
és hol égnek áll a teveszőr agresszív kék iszonyatban.
Senki sem alszik az égen. Senki, senki
sem alszik.
Ha bárki lehunyja szemét,
csak rajta, srácok, rajta!
éber szem látta a tájék,
hol keserű sebek égnek.
E világon senki sem alszik. Senki, senki.
Amint azt mondtam.
Senki sem alszik.
De ha bárki halántékára az éjjel túl sok mohapárnát fújna,
nyisd ki a süllyesztőt, hogy lássa a holdvilágnál
a fekvő serleget, és a mérget, s a színházak koponyáját.
Jane Yolen: A moirák
(The Moira)
Tűz árnyai a falon,
egy kéz emelkedik és süllyed,
rendületlenül, miként a szívdobbanás.
Befűzi az élet fonalát.
Ez itt a felvetőszál, ez a láncfonál,
itt fut a hős, amott a bolond.
Gombostű, olló, olló és tű
kezdet és végzet egylényegű
Volt egyszer egy ithakai hős.
Nézd csak, amint vándorol.
Csupasz talpát égeti a por.
S a belé írt minta egyenletes,
már halcsontforma, már sűrű szövedék.
Gombostű, olló, olló és tű
kezdet és végzet egylényegű
Sebesen szökken hát a vetélő,
mint a nyíl, mely a szívbe hatol,
vagy az áspiskígyó mérge öl,
vagy a torkot metszi a kard.
Sebesen, mint az élet,
sebesen, mint a halál.
Gombostű, olló, olló és tű
kezdet és végzet egylényegű
A hernyó tekerte-e fel előbb
gubójára selyemfonalát,
s Klothó ezt sodorta volna
később sajátjába át?
Egy féregtől tanult volna a Moira?
Gombostű, olló, olló és tű
kezdet és végzet egylényegű
Vagy ifjú lányként csábította el,
a lennek fényes kék virága őt,
mely kék, mint a bőr alatt futó erek,
hogy rostját fonálba préselje be?
Gombostű, olló, olló és tű
kezdet és végzet egylényegű
Gombostű, olló, olló és tű
kezdet és végzet egylényegű
Rokka és orsó, tű és fonál
Nyisszan az olló – meghaltál.
Jane Yolen:
A zsír nem éppen tündérmese
(Fat is not a fairytale)
Egy tündérmesére gondolok,
mint Hamupufóka,
Csipkerózsírka,
Hófehájka,
ahol a hercegnő nem
anorexiás és darázsderekú,
és nem csak épp lelibben a lépcsőn.
Egy tündérmesére gondolok,
mint Jancsi és Duciska,
Pohoska és a Farkas
Nehézség és a Szörnyeteg,
melyben a szépségnek
párnányi keblei
és virsliujjai vannak.
Egy tündérmesére gondolok,
melyet még meg sem írtak,
melynek mesélője még meg sem született,
hallgatója még tervbe’ sincs,
egy olyan világon, amit még nem nyertünk el,
ahol minden, ami gömbölyű, jónak számít:
a nap, a kerekek, a sütik s még a hercegnő is.
Jane Yolen:
Mire kell a sárkány?
(Why Dragons?)
A barlangszáj lehellte kígyózó füstnek
a réten is érezni bűzös szagát.
A szent lovag térdel és imákat mormol,
de szívét a bátorság nem járja át.
Bár győzelmet ígért a templomi ének,
a mormolás nem tölti meg az eget.
Itt nem hall mást, szinte csak szívdobbanását,
s hogy rázza a féreg a mély üreget.
A nap fénye csillogna szép acél vértjén,
ha füsttől nem volna az ég oly szenes.
És keresztje vöröse tüzelné szívét,
ha nem volna célnak is tökéletes.
A falunak népe – kik fogadtak is rá –
most valahogy rémülten szertefutott.
Így kétli, hogy bárki is segítené őt,
másnap majd meglesik, hogy mire jutott.
És akkor üvöltve a kegyetlen szörnynek
rút teste már kint van a kopár hegyen.
És lovagunk templomot s imát feledve
csak arra gondol, bátor hogyan legyen.
Hogy vértől, vagy naptól, a lovag nem biztos,
de vörösen izzik a szárnyak ere.
A rém ezüst-foggal telt csúf pofájában
a mérgező nyálnak nincs ellenszere.
És kardjával döfköd és lábával térdel
és vaskesztyűs kezével lök, ütlegel.
Mily boldogan átadná minden jó pénzét,
hogy a sárkány csendesen távozzon el.
És füst nő és tűz és vad morgás a szélben,
és sikolt a lovag és sír, ordibál.
S a füst ahogy eloszlik, halk hörgés hallik,
és egyikük kínok közt pokolra száll.
Csak természetes, hogy a küzdelem végén
a lovag az, kit a hős helyére tesz
a vers, amit emberi elme kovácsolt –
de ha nincsen sárkány, úgy Szent György se lesz.
Jane Yolen: Nem való a tél
(Winter is no time)
Költészetre nem való a tél.
Az ujjam sajog, ahogy írok;
a padlás ablakain ködtestű
jégmesefigurák,
pentimentói a fagynak.
Költészetre nem való a tél.
A fény középkorú itt,
a nap egy rosszul eső szögben,
kényelmetlenül ül.
Inkább csak árnyéka magának.
Költészetre nem való a tél.
Számlálom a lehámló papírlapokat,
s a roppanásokat a falban.
A valaha aranyló virágokkal
együtt fakult ki a költő.
Költészetre nem való a tél.
De az ablak jeges üvegén túl,
a vezetéken ülő madárból
a közelgő tavasz
ígérete szól.
Jane Yolen: Öt javaslat versíráshoz
(Five tips on writing a poem)
Nézz a világra egy metaforán át,
az egyik fát egy másikkal fejezd ki.
Hagyd, hogy a szavak egymás hátára üljenek,
vagy épp libikókázzanak a sorban.
Mondd el az igazságot kifordítva,
vagy épp ferdén.
Ne feledd, hogy a nyelvtan egyszerre lehet jó barát,
vagy rossz szomszéd.
Hagyd, hogy a vers rímre találjon a szívben,
hanem is mindig a papíron
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(The Lady of Shalott)
I.
Folyón innen s túl fekszenek
széles rozs, árpa tengerek,
ölelvén dombot és eget,
és rajtuk át egy út vezet
szép Camelot felé.
A népek föl s le járnak ott,
csodálván mind a liljomot,
mik benőtték az elhagyott
Shalottnak szigetét.
Hol nyárfa reszket, s hófehér,
bús fűzfa ága vízbe ér,
lágy fodrot sző az esti szél
a vízre, mely nyugodni tér
szép Cameloton át.
S virágok közt a csendben áll
egy négytornyú nagy szürke vár
mely évek óta őrzi már
Shalott kisasszonyát.
S a fűzek közt a part alatt
sok ló vonta uszály haladt,
és kecses vitorlás szaladt
le, hogy nyomán a hab hasadt,
szép Cameloton át.
De ismerik-é odaát?
S ki látta vajh kezét, haját,
vagy ablakában őt magát,
Shalott kisasszonyát?
Csupán az árpa közt korán
kaszáló béres hallja tán,
miként visszhangzik egy vidám
ének az ár túloldalán
Camelotba tova.
S a béres, kit az este ott
ér kéve közt, hallván, legott
szól halkan: ‘Ez biz’ ő, Shalott
Tündérkisasszonya.’
II.
Kinek kezén csak egyre jár
egy bűvös színpompás fonál.
S reá úgy átkok átka vár,
ha arra pillant, merre áll
Camelot városa.
S számára átka rejtelem,
imígy csupán a szőttesen
serénykedik szép csöndesen
Shalott kisasszonya.
És egész álló éven át
egy tükör borítja falát.
S tükrében árnyak nagy hadát
szemléli, mert az útra lát,
mely Camelotba tér.
Folyón örvénylik ott a hab
az útnál, min sok nyers alak,
s vásári árus lány halad
és Shalottból kiér.
S ritkán apát baktat lován,
vagy boldog leánykák nyomán
apród igyekszik szaporán
s pásztorlegény az út porán
tart szép Camelotba;
S olykor lovag is átsuhan
tükrén, de néki nincs olyan,
mert ő csak sző magányosan,
Shalott kisasszonya.
S mindazt, mi tükrében lebeg,
szép szõttesében őrzi meg:
gyakran, mikor más szendereg,
temetni indult bús sereg
tartott Camelotba.
S máskor magasban járt a Hold,
tükrébe ifjú pár hatolt,
„Emészt világom árnya” szólt
Shalott kisasszonya
III.
Midőn fenn járt a rét felett
a Nap, épp akkor érkezett
az árpa közt, mely kéve lett,
s vakító vértben léptett
merész Sir Lancelot.
Veres keresztes hős vitéz
térdel pajzsán s egy hölgyre néz,
és pajzsa szikrát hányt a réz
mezőn, min állt Shalott.
Kantárja úgy villant talán,
mint némely tiszta éjszakán
a csillag fenn az éj taván,
s csengettyűk szóltak, míg lován
Camelot felé haladt.
S övébe ott, hol kardja volt,
egy nagy ezüst kürtöt csatolt,
s így csengve-bongva lovagolt
Shalott vára alatt.
S a tündöklő kék délidőn,
szép nyerge csillogott dicsőn;
sisak, s a dísz a fejtetőn
egy csóvaként lángolt, midőn
Camelotba ügetett.
Miként ha bíbor alkonyon
szakállas üstökös oson
az égen át, csillagnyomon
Shalott vára felett.
A Nap csillant szemöldökén;
Lova patáin járt a fény;
S a sisak aljánál a szén-
szín haja lengett könnyedén;
közel már Camelot.
S amint a parton lovagolt,
a kristálytükörbe hatolt,
s ott „tralla-lalla”, így dalolt,
merész Sir Lancelot.
A hölgy elejtve szőttesét,
feledte átkát, s jóeszét,
a mélybe vetve két szemét,
meglátta őt, hol állt a szép
Camelot városa.
S mit szőtt, a szőttes elszakadt,
a bűvös tükör meghasadt,
„Lesújt az átok!” – így riadt
Shalott kisasszonya.
IV.
Medrében feljajdult az ár,
keletről vad szél tépte már
a sápadt erdőt, és a sár
csak nőtt, amint ázott a vár,
Camelot városa.
Lejött, a tornyát elhagyá,
s kikötve egy bús fűz alá,
egy bárkát lelt, s felírta rá:
„Shalott kisasszonya”
És lent a folyó mély, sötét
vizén -már látva végzetét-
emelte fel tekintetét,
s immár ekképp nézte szép
Camelot városát.
És midőn leszállott a Nap,
eloldozá a láncokat,
s magával vitte őt a hab,
Shalott kisasszonyát.
S amint feküdt ott, hófehér
köpenyét verdeste a szél,
-befödte hulló falevél-
Nem messze már az úti cél:
Camelot városa.
S midőn a folyón szelte át
fűz födte domboknak sorát,
elzengte utolsó dalát,
Shalott kisasszonya.
S dalát hallották messze lenn,
mint zengte, fennen, s csendesen,
míg már szemének fénye sem
csillant, míg elhunyt teljesen.
S Camelot városát
elérte, ám meg azelőtt,
hogy elhagyá a tág mezőt,
a halál utolérte őt,
Shalott kisasszonyát.
S amott magas falak között,
sok tornác és torony mögött
egy fényes díszbe öltözött
sétányhoz ért, s elé szökött
Camelot városa.
Köréje gyűlt az úri nép,
lovag, lord s hívta mind nejét,
s a bárkán olvasták nevét:
„Shalott kisasszonya”
Vajon ki ő, s itt mit keres?
S a kastélyra félelmetes
csend szállt, megállt a sok nemes,
s keresztet hányt egész neves
Camelot városa.
Csak Lancelot szólt csöndesen:
„Mily bájos arc! Az Ég legyen
kegyes! Nyugodjék csöndbe lenn
Shalott kisasszonya.”
W.H. Auden – A Kettek
(The Two, or The Witnesses)
Te vagy a város, mi meg az óramű,
A kőkaput őrző két sasszemű,
A Kettek,
Kik tőled balra s jobbra át,
Győzve nappalt s éjszakát,
Utánad leselkedtek.
Bölcsebb nem kérdezni, mi lett velük,
Kik szavunk feledve élték életük;
Nekik
Az örvény voltunk és a sziklaszirt,
Kezünk siralmat s rémálmot írt,
S a balsors rózsáját szedik.
A darura mássz, fogadd meg a szót,
Ha jőnek a madárral rakott hajók
A messzeségben.
Halászatról, más nejéről mondd történeted:
Drága percekkel telt szűkös életed
A kocsmafényben.
De ne hidd, hogy előttünk rejtve marad,
S hogy fedhetsz úgy bármit, hogy ki nem fakad,
Feledd!
Semmi sem történt, vagy kimondatott
De hiba hinned, hogy a Kettő halott:
Ne tedd!
Félünk, különben elveszel.
Szemünk a kerítés mögül figyel
Tirátok.
Festékfoltként sötétlik az ég
Valami esni fog, nem eső, nem jég
És nem virágok.
S ha a zöld rét, mint egy fedél lekerül,
Mi jobb lett volna rejtve, kiderül:
Az ellenszenves.
És nézd, a hátad mögött szótlanul
Kibújt s mint gyilkos sarló tornyosul:
A fenyves.
A tokjában elfordul a zár,
A szállítók fekete furgonja vár
Míg hazaérsz,
S a semmiből hirtelen jönnek elő
A púpos sebészek, az árnyszemü nő,
Meg az ollós lidérc.
S ezek bármely napon várhatók,
Hát óvatosak legyenek a szók
S a tettek,
Légy rendes, a zárból fújd ki a port,
Húzd fel az órát, nyírd a bokort!
Látnak a Kettek.
Neil Gaiman:
A Tündérverkli
(The Fairyreel)
Ha ifju volnék mostan én,
s a név halálom köntösén
ne volna, nem hagynék felet
csak lelkemből e föld ölén.
Hogy egyiknek, mely itt marad,
míg látomás csak Tündehon,
a másik hegy-völgyet bejár
a girbe-gurba útakon.
Amott egy tündért lelne ő,
s amint hogy csókot ád neki,
az fentről sok sast hív elő,
s egy mennykőfához kötne ki.
Ha szívem látná, futni kell,
hogy tőle messze jutni kell,
a tündér csillagzsákba dugva
vinné végül mégis el.
Míg a napja jő s telik,
hogy kedve tőle elveszik,
egy tűzpatakba dobja be,
hol barna kölykök meglelik.
És véle fut mind reggelig,
és oly bősz mókát űz vele,
hogy majd négy vékony szálra tépve
hegedűbe fűzze be.
És napra nap és éjre éj
egy dalt zeng majd a drága szív,
mely oly vad, földöntúli, mély,
hogy győzhetetlen táncba hív.
És az, ki ropni kezdi rá,
csak pördül-fordul, megbotol,
s fényes szénszínű szemekkel
aranycsillámmá omol.
De ifju én már nem vagyok,
a szívem hatvan éve már,
hogy rémdaláért elhagyott,
s a Nap völgyén túl messze jár.
Boldog, kinek lelke még,
még ősegész és nem jut át
a Hold szele rajt’, hogy vigye
a Tündérverkli dallamát.
Ha nem hallod vad dallamát,
a tündérnép nem lopja szét
a lelkedet, ó én bolond,
hát hozd halálom köntösét.
Edward Gorey:
A Gashlycrumb Kölykök
(The Gashlycrumb Tinies or after the outing)
A, mint Anna, kit óvott bár anyja,
a nyaka a lépcsőn kitört.
B, mint Bence, a medve kedvence,
de lenyúzták róla a bőrt.
C, mint Cecil, ki menni se bír,
hát segített, vitte a kór.
D, mint Dénes, ki több volt, mint rémes
s egy szánról lett ledobva jól.
E, mint Ernő, ki fel már nem nő,
egy barackmag torkán akadt.
F, mint Fanni, neki is annyi,
egy pióca, s vére apadt.
G, mint Gábor, mért volt olya bátor?
Megfúlt a szőnyeg alatt.
H, mint Hektor, a gyilkos-detektor
nem jelzett, s ő ott maradt.
I, mint Ida, a kis buta liba
egy tóba esett, s belefúlt.
J, mint János, mi történt, talányos,
egy palack a fejére hullt.
K, mint Kati, ez az állati
nagy balta vagdalta szét.
L, mint Leó, neki is heló,
rajzszegek bökik belét.
M, mint Mara, szél fújta, para,
hogy tenger csak, amerre lát.
N, mint Norbi, ez most nem morbid,
de halálra unta magát.
O, mint Olga, nem volt épp dolga,
s kapta a rozsdás bökőt.
P, mint Péter, ő sem kivétel,
a tömeg taposta le őt.
Q, mint Quentin, kár volt a dentin-
es fogkrém, a sár nyelte el.
R, mint Rita, egy parázs vita,
kis benzin, s más több se kell.
S, mint Sára, a saját ruhája
nyomta ki bentröl a szuszt,
T, mint Titusz, egy robbanós bigyusz,
s köddé vált, nincs spiritusz.
U, mint Ursula, többet sem búsul, a
csatornanyílásba hullt.
V, mint Viktor, nem kell a doktor,
vonat jött, s ő kilapult.
W, mint Wilma, már ő se sír ma,
nyomja a tónak jegét.
X, mint Xavér, leküldték savér’,
de egérhad cincálta szét.
Y, mint Ivett, biz ő is ki lett
lapítva, ráhullt a fal.
Z, min Zella, mert az is kell a
Zordnak, ki sok gint nyakal.
Edward Gorey: A Susnyarág
(The Wuggly Ump)
Mond lálilá, mondd lallilamm,
a Susnyarág jó messze van.
Hol ernyőt, sarat étkezik,
vagy zsák szöget, ha az érkezik.
Mi’ kellemetlen, nemdebár?
S szokásait kutatni kár.
Mondd ottlapult, mondd uttlapelt,
a Susnyarág épp útra kelt.
Egy végtelen derűs virág-
fonat a gyermeki világ.
A Susnyarág épp átrobog
a dombokon, klibig, klobog.
A játék hogyha véget ér,
a hasunk tölti tej s kenyér.
Mondd tentebú, mondd tentebá,
most ért épp a kert alá.
A hold – kerek, ezüst lakat –
bocsájt le ránk szép álmokat.
Mondd nyélkereg, mondd nyálkorog,
a Susnyarág most bekopog.
A ház előtt zajong, kapar,
mért jött hozzánk, mit akar?
S mért van undok, kis szeme?
E testhez nagyobb illene!
Hogy mennyire nem hívogat,
mi nagy karmot visel, s fogat!
Mondd gluglalamm, mondd gluglalemm,
a bendőjében, messze, lenn.
(olasz/osztrák változat, 1867 körül)
Az egyik legmorbidabb változat, 1867-ből, melyben farkas helyett egy beteg lelkivilágú ogre bánik el a minden bizonnyal debil Piroskával és szerencsétlen nagymamájával. (A ford.)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony, akinek volt egy unokája, Piroska. Egy szép napon, amikor mindketten kint jártak a földeken, így szólt az öregasszony Piroskához:
– Én most hazamegyek. Te majd később kövess és hozz nekem némi levest!
Egy idő múltán, amikor Piroska elindult nagymamája háza felé, az úton találkozott egy ogréval.
– Szervusz kedves kis Piroskám, hová mész? – kérdezte az ogre.
– Levest viszek a nagymamámnak.
– Pompás – felelte az ogre. – Veled tartok. Merrefelé mész, a köves úton vagy a bozótos felé?
– A köves úton – mondta Piroska.
– Akkor én pedig a bozótoson át megyek – felelte az ogre.
Ezután elbúcsúztak. Azonban útközben Piroska megpillantott egy ragyogó szép mezőt, telis-tele színes virágokkal és megállt, hogy szedjen egy szép csokorra valót. Ezalatt az ogre sietve tette meg az utat, s bár a bozótoson át ment, mégis jóval Piroska előtt ért a házhoz. Azonmód bement, megölte és felfalta a nagymamát, a beleit odakötözte az ajtónyitó zsinór helyére, a vérét, a fogait és az állkapcsát elrakta a konyhaszekrénybe, végül pedig bebújt az ágyába.
Alighogy magára húzta a takarót, megérkezett Piroska és kopogtatott az ajtón.
– Gyere csak be! – szólt elfojtott hangon az ogre.
Piroska megpróbálta kinyitni az ajtót, de amikor észrevette, hogy valami puha dolgot húzgál, felkiáltott:
– Nagymama, ez a valami olyan puha!
– Csak húzd meg és maradj csendben! Az a nagymamád bele.
– Tessék?
– Csak húzzad és maradj csendben!
Piroska kinyitotta az ajtót, bement a házba és így szólt:
– Nagymama, éhes vagyok!
– Menj a konyhába, a szekrényben találsz némi rizst! – felelte az ogre.
Piroska odalépett a szekrényhez és kivette a fogakat.
– Nagymama, ez a valami irtó kemény!
– Csak egyél és maradj csendben! Azok a nagymamád fogai.
– Tessék?
– Csak egyél és maradj csendben!
– Nagymama, még mindig éhes vagyok! – mondta nem sokkal később Piroska.
– Menj vissza a konyhaszekrényhez. Találsz benne némi húst.
Piroska pedig úgy tett és kivette az állkapcsot.
– Nagymama, ez annyira vörös!
– Csak egyél és maradj csendben! Az a nagymamád állkapcsa.
– Tessék?
– Csak egyél és maradj csendben!
Kicsivel később Piroska felsóhajtott:
– Nagymama, olyan szomjas vagyok.
– Csak nézz be a szekrénybe, kell ott legyen némi bor.
Piroska odalépett ismét és kivette a vért.
– Nagymama, ez a bor nagyon vörös!
– Csak idd és maradj csendben! Az a nagymamád vére.
– Tessék?
– Csak idd és maradj csendben.
– Nagymama, álmos vagyok – mondta hamarosan Piroska.
– Vedd le a ruhád és bújj mellém az ágyba! – felelte az ogre.
Piroska bebújt az ágyba, de valami szőrösre lett figyelmes.
– Nagymama, miért vagy olyan szőrös? – kérdezte Piroska.
– Ez a korral jár – felelte az ogre.
– Nagymama, miért olyan hosszúak a lábaid?
– A sok gyaloglástól.
– De nagymama, miért olyan hosszúak a kezeid?
– A sok munkától.
– Nagymama, és miért olyan nagy a szád?
– A sok kis gyerektől, akiket felfaltam! – mondta az ogre, és hamm, egy harapással bekebelezte Piroskát.
Forrás: Christian Schneller, Märchen und Sagen aus Wälschtirol: Ein Beitrag zur deutschen Sagenkunde (Innsbruck: Verlag der Wagner’schen Universitäts-Buchhandlung, 1867)
Translated to English by D. L. Ashliman. © 2007.
(fordítás, kis mértékű átdolgozás)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény molnár, akinek volt egy szépséges leánya. Történt egyszer, hogy a molnár beszélgetésbe elegyedvén a királlyal, azt találta mondani, hogy bizony az ő lánya arannyá tudja fonni a szalmaszálat.
– Ez bizony felettébb kedvemre való munka. Ha a leányod valóban oly tehetséges, amint állítod, küldd el őt holnap a palotámba, hadd tegyem próbára.
Amikor a leány megérkezett, a király bevezette őt egy szalmával teli szobába, adott neki egy rokkát, majd így szólt:
– Láss munkához. Fonj álló éjjel, és ha reggelre nem lesz ebből a szalmából arany, bizony fejedet vétetem. Ahogy ezt mondta, kiment, belakatolta az ajtót, hogy a leány egyes-egyedül maradt.
A szegény molnár leánya lekuporodott a földre. Nem tudta mihez kezdjen, mert fogalma sem volt, hogy lehetne aranyat fonni a szalmaszálból. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább elhatalmasodott rajta a félelem, míg nem keserves sírásra fakadt.
Egyszer csak hirtelen kitárult az ajtó és egy kis emberke lépett be rajta.
– Szép jó estét, molnár leánya, miért itatod úgy az egereket? – kérdezte az emberke.
– Ó – felelte a leány. – Aranyfonalat kellene fonnom ebből a halom szalmából, de fogalmam sincs, hogy azt hogy lehet.
– Mit adsz, ha megfonom helyetted? – kérdezte az emberke.
– Neked adom a nyakláncomat – felelte a leány.
A kis ember elvette a nyakláncot, leült a rokka elé, és huss-fuss-huss, hármat pergetett, s egy orsó tele lett. Ekkor felrakott egy újat, huss-fuss-huss, megint hármat pergetett, s még egy orsó tele lett. És ez így ment egészen reggelig, mikorra befonta az összes szalmaszálat, s a rokkák bizony mind aranyfonállal voltak felgombolyítva.
Napkeltekor jött a király, s amint meglátta az aranyat, nagyon meglepődött s megörült. Ugyanakkor szívében egyszerre megnőtt a vágy az arany iránt. Bevezette hát a molnár leányát egy másik szobába, amely szintén szalmával volt tele. Ez azonban jóval nagyobb volt, s a király meghagyta a leánynak, hogy bizony fonjon álló éjjel, ha kedves az élete.
A leány mivel nem értett a szalma arannyá fonásához, lekuporodott és sírva fakadt. Ekkor ismét kitárult az ajtó, és megjelent az emberke.
– Mit adsz, ha megfonom a fonalat helyetted? – kérdezte.
– Neked adom a gyűrűt az ujjamról. – felelte a leány.
Az emberke elvette a gyűrűt, s ismét huss-fuss nekilátott pergetni a rokkát. Reggelre az összes szálat csillogó aranyfonállá fonta át. A király határtalanul boldog volt, amikor látta az aranyat, de mert szívének arany iránti vágya mit sem csillapodott, egy harmadik, még nagyobb szobába vezette a leányt.
– Ma éjjel meg kell fonnod ezt itt mind, s ha sikerrel jársz, elveszlek feleségül. – mondta a király, s azt gondolta magában: – Még ha egy molnár leánya is, sosem találok nálánál gazdagabb nőt széles e világon.
Amikor a leány magára maradt, a kis ember harmadszor is visszatért.
– Mit adsz nekem, ha most is megfonom helyetted a fonalat?
– Nincs már semmim, amit adhatnék – felelte a leány.
– Akkor ígérd meg, hogy ha királyné leszel, nekem adod az elsőszülött gyermeked!
– Ki tudja, mit hoz a sors – gondolta a leány, s mivel nem tehetett egyebet, megígérte a kis embernek, amit kért. Cserébe ő pedig újból leült a rokkához és megfonta az aranyfonalat.
Amikor reggel megérkezett a király s látta, hogy minden a kívánsága szerint teljesült, feleségül vette a leányt. Azzal a molnár szépséges lánya királynévá lett.
Egy év múltán egy gyönyörű gyermeknek adott életet. Nem gondolt többé a kis emberre, aki azonban egyszerre megjelent a szobájában és így szólt:
– Most pedig add át nekem, amit ígértél!
A királyné megrémült és bizony a birodalom minden kincsét odaadta volna az emberkének, csakhogy ne vigye el a gyermekét. De az hajthatatlan volt:
– Egy élő gyermek többet ér nekem minden kincsnél a világon.
Akkor a királyné olyan keserves sírásra fakadt, hogy az emberke megsajnálta.
– Adok neked három napot. Ha addig kitalálod a nevem, megtarthatod a gyermeked.
A királyné az aznap estét azzal töltötte, hogy átgondolta az összes nevet, amit csak valaha hallott. Majd futárt küldetett az ország minden szegletébe, hogy összegyűjtse az összes lehetséges nevet. Azonban az emberke mindegyikre azt mondta:
– Ez bizony nem az én nevem.
A második napon követeket küldött a szomszédos királyságba, hogy elhozzák az ott élő emberek neveit. A legkülönlegesebb, legfurcsább neveket mondta az emberkének:
– Talán a neved Abelárd? Vagy Lúciusz? Alejdanro? Vagy Eszmeralda?
De ő mindegyikre azt felelte:
– Ez bizony nem az én nevem.
A harmadik napon a futár visszatért és azt jelentette, hogy ő bizony nem talált egyetlen új nevet sem, viszont amikor a rengeteg szélén magasodó hegyre kaptatott fel, ahol a róka és a nyúl is jó éjszakát kívánt, látott egy kis házikót. Tűz égett előtte és egy vicces külsejű kis emberke ugrabugrált egy lábon a tűz körül, miközben ezt énekelte:
Egy jót főzök, jót sütök s jól elviszem
a királyné kisgyermekét!
Mert legjobb, hogy nem tudja itt senki sem
Rumpelstiltskinnek nevét.
El lehet képzelni, hogy megörült ennek a királyné. Nem sokkal azután jött az emberke és tudakolta:
– Nos, királyné, mi hát a nevem?
Először így szólt:
– A neved talán Ödön?
– Nem.
– Akkor netalán a neved Béla?
– Nem.
– Esetleg a neved Rumpelstiltskin?
– Ördögöd, van! Ördögöd van, hogy a rühes rosseb vigyen el! – kiáltotta a kisember és dühében akkorát toppantott a jobb lábával, hogy az egészen felcsúszott a derekáig. Ezután a két kezével megragadta a bal lábát s úgy, ahogy volt középen szétszakította magát két részbe.
“Fordítás” bejegyzéshez egy hozzászólás