Ez a könyv jobbára szörnyekről és álmokról szól. Most pedig hirtelen és teljességgel váratlanul jöjjön egy idézet a modern horror talán legismertebb alkotójától:

„”A halál az, amikor elkapnak a szörnyek”, töpreng Mark Petrie a Borzalmak városá-ban. Ha kénytelen lennék egyetlen kijelentésre szűkíteni mindazt, amit valaha írtam vagy mondtam a horrorral kapcsolatban (ezt számos kritikusom örömmel venné, haha), ez volna az. A felnőttek másként tekintenek a halálra; ez a durva hasonlat nem hagy sok helyet a mennyországnak, a pokolnak, a nirvánának, vagy annak, hogy hogyan forog a jó öreg karma kereke, és mi történik velünk a következő életünkben. Ez a nézőpont – egyébként a horrorfilmek többségéhez hasonlóan – nem megy bele mindenféle, a “túlvilági élettel kapcsolatos filozófiai fejtegetésekbe, hanem csakis arról a pillanatról beszél, amikor az ember végül eltávozik az élők sorából. A halál pillanata az egyetlen valóban beavatási rítus, az egyetlen olyan esemény, amellyel kapcsolatban semmiféle pszichológiai vagy szociológiai magyarázattal nem rendelkezünk, vagyis fogalmunk sincs, mi történik velünk, ha meghalunk. Mindössze annyi biztos, hogy a dolog elkerülhetetlen; vannak ugyan bizonyos, a halálra vonatkozó szabályok – vagy nevezzük ezeket inkább társadalmi szokásoknak? -, ennek ellenére a pillanat általában felkészületlenül éri az embereket. Van, aki az ágyban, szeretkezés közben távozik az élők sorából, van, aki a liftben állva, van, aki éppen aprót dobál a parkoló automatába, amikor eljön érte a halál. Van, aki álmában hal meg. Vagy egy étteremben, egy lerobbant motelszobában, néhányan meg a budin ülve. Nem nagyon számíthatunk arra, hogy ágyban, párnák közt végezzük. Éppen ezért meglepő lenne, ha egyáltalán nem tartanánk a haláltól. A halál csak úgy van; a halál az élet egyetlen valóban megmagyarázhatatlan X-faktora, vallások ezreinek névtelen nemzője, olyannyira áthatolhatatlan és felfoghatatlan, hogy még a koktél partikon se nagyon kerül szóba. A horrorfilmekben a halál mítosszá válik, de azért tegyük hozzá gyorsan, hogy a horrorfilmek a legalapvetőbb szinten mitizálják a halált: a horrorfilmekben az jelenti a halált, amikor elkapnak a szörnyek.”

Stephen King: Danse Macabre

Amikor korábban megmutattam ezeket a verseket valakinek, azt kérdezte, hogy engem hogyhogy ennyire érdekel a halál. Ezen elgondolkoztam és arra jutottam, hogy nem a halál az igazán érdekes, hiszen az úgy is megtörténik, hanem ami előtte van, kevéssel, vagy sokkal. Ahogy Stephen King is leírja a fenti idézetben, a halál az egyetlen olyan dolog, amivel kapcsolatban csak találgatni tudunk, és ami mint a hiányzó elem a képtologatós kirakós játékban, lehetővé teszi, hogy a létező elemek mozoghassanak és átrendeződhessenek. Hogy a világról alkotott benső egyéni világképünk és azon keresztül saját valónk is akárhányszor újrastrukturálhassa magát. Magyarul a halál a garancia arra, hogy létezik Középfölde, Westeros, a Menny és a Pokol, meg az Örökzöld Legelők, meg bármi, amit szeretnénk. Ha nem felejtjük el útközben, mint a kavicsokat és a gesztenyéket.

Egy csomó verset azért írtam, mert szeretek mondogatni, vagy énekelni, és akkor már olyat énekeljek, vagy mondogassak, ami tetszik, és nagyon kevés olyan van, ami tetszik. Ill. a régi költők meghaltak és nem írnak semmi újat, a régit meg megunom. Úgyhogy írtam magamnak olyat, ami nekem tetszik és lehet mondogatni. Aztán megunom a sajátomat is. És néha azt gondolom, hogy csak egy dolgot elég lenne, hogy egy jobb verset kellene írni, mint a legelső. De már-már azt gondolom, hogy ez nem fog sikerülni.

Azt mondják rövid az élet, meg rohan az idő. Az élet akkor lehet hosszabb, ha sok megélt jelenpillanatunk van. És átélni egy pillanatot nemcsak egy nagy buliban stb.  lehet, hanem ha elolvassuk néha mit írnak nekünk a falevelek, vagy meghallgatjuk mit kiáltozik a néma a hold, vagy hol ér véget a bögre koppanása, amikor az asztalhoz ér, vagy hol kezdődik a csend, amikor a kályhából kifogy a szusz. A napok nem egymásra halmozódó rétegek, mintha minden nap új ruhát öltenénk az előzőre, hanem egy réteg, mindig csak egy, ami alatt rögtön ott húzódik az, ami vagyunk.

Sokszor mondják, hogy az ilyesmi hivatás, meg mesterség, de én azt gondolom, hogy az olyasmi szokott lenni, amit az ember választ, én viszont ezt nem választottam, ezért a magam részéről és csakis onnan, inkább egy gyógyíthatatlan betegséghez hasonlítanám az írást, főleg a versekét. Bizonyos időközönként jön, és nem áll meg az ajtóban és kopog, hogy megkérdezze, bejöhetek? Nem zavarok? Csak rád töri az ajtót, aztán felforgatja a szobát. Néha kifejezetten rosszkor jön, és azt kívánod, bár sose jönne többé. De tudod, hogyha úgy lenne, nem tudnál élni.

Visszatérve a könyvre – mivel ezt a részt alapvetően egy előszónak szántam, még ha egyre kevésbé tűnik is annak – ezt a kötetet az elmúlt évek során, többnyire tizenöt és huszonöt éves korom között rám tört verseimből úgy válogattam össze, hogy az egyes darabok egy a Mélységes Éjszakába tett utazás különböző állomásairól küldött képeslapok legyenek. Képeslapok üzenet nélkül.

Végezetül pedig szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik hitükkel és azoknak is, akik elutasításukkal egyaránt segítették, hogy ez a könyv megszülethessen. Egyszerűen nem volt más út. És most, hogy több évnyi munka és sokszori nekifutás után a végére értem, kicsit úgy érzem magam, mint egy Victor Frankenstein, aki összerakta a szörnyeteget, amit elképzelt és tudja, hogy hamarosan életre kel és útnak indul. Elmegy a dolgára, ő pedig végre kitakaríthat, mert már nagyon elege volt a szanaszét heverő testrészekből. Kérem a nyájas olvasókat, még ha nem is nyájasak, hogy ne kergessék fel vasvillával égő szélmalomra a szörnyeteget, hanem hívják meg egy kávéra és süteményre, nem fogják megbánni.

Legvégül pedig elnézést szeretnék kérni a sokszor csak részletekben elkészült Lovecraft fordítások miatt, amivel kapcsolatban megígérem, hogy be fogom őket fejezni még a jelenlegi eón során, viszont egyelőre teljesen bizonytalan, hogy erre mikor kerül sor. Azonban semmi esetre sem akartam őket kihagyni.

És ahogy az elején is írtam, ez a könyv szörnyekről és álmokról szól.  A félreértések elkerülése végett.