Tartsd odakint

Reggeltől estig éjszaka van,
a sötétség egyre hízik.
Partra vetett halként a Nap
nem vergődhet a vízig.

Mialatt egyet pislog a Hold,
s kivet minket az ágyunk,
szokásból élünk egy kicsit,
de mielőbb visszavágyunk.

Fekete a felhők felett az ég,
fekete a tejbegríz is,
a kávém most feketébben iszom,
fekete a számban az íz is.

Reggeltől estig éjszaka van,
a sötétség egyre hízik –
ha az ablakra feszül is, tartsd odakint,
legalább este tízig!

November volt, amikor az éjjel hamar érkezik és bezörög az ablakon már egészen korán. Ha pedig nem engeded be, betöri az ablakot és átrohan rajtad, mint a romlott étel.

Altató

Éjfélen ha áll az óra,
ne számítsál semmi jóra,
rőt lidércek altatója ez.
Babát fojt a léha pólya,
nyári álom télapója
faágon neszez.
Aludj, álmodból feléledj,
múlt az éjfél, itt a fél egy,
köd alakban szerteszéledj,
monoton hang hív, ne tévedj
el az éjben, zajt zenél egy
beakadt lemez.

Éjjel múlt kevéssel nyár derekán, amikor eszembe jutott ez a kedves altató. Nem vagyok igazán kibékülve a télapóval, számomra akkor is egy ijesztő öregember, aki képes megnyújtani a testét úgy, hogy az átférjen egy vékony csövön és akkor járkál a lakásban, amikor mindenki alszik. Láttad, az X-akták Gumiember című epizódját? Tökéletes sorozatgyilkos válna belőle.

Álomfonál

Régi pince, légy gerince,
fordul most az ég kilincse,
béka hája, nyúl gigája,
rémes álom szállj reája,
huss!
Pár csepp vegyszer s tele is a lombik,
a hús a bőrről hamar lebomlik,
s már is készen vannak a zombik.
A zombi favágó most sem pihen.
Jaj! Odaveszünk, mindegy milyen
az ágad, a törzsed akármi vastag,
döng az erdő, gyűlik az asztag…
S ha zizzen az ág és roppan az ajtó,
jajgat az óra s megfagy a szív,
kitalálod-e odalent a nyavalygó
gumikacsa mily bősz harcot vív?
Hadd menjek át, hadd menjek át,
nem vetek itt sosem árnyat.
Kő és jég a te éjszakád
és acéllemez a szárnyad!
Mert
kinn éjfél van s vaksötét,
benn a valóság börtönét
fürkészve, a lét függönyét
tépve, kifújom az éj ködét,
látva az álom délkörét,
már látom a végtelen égi határon,
fenn ül az égő szárnyu madáron,
a szél súrolja a köntösét:
hívom az ellentétet szító,
mindent kétségekbe taszító,
gunyoros valóság ördögét!
Ez
az új szomszéd mostanság furcsa lett,
egyrészt, mert mindenhez kulcsa lett,
másrészt, mert egy métert összement,
és ketchuppal mindenkit összekent,
és egyszer csak tizenkét társa lett,
és egyik sem hord magán H-s balett
cipőt, de csákányt azt gyakran ám,
a Styx vizét terelték hajdanán.
Egy szép napon kopogtak rémesen,
s mert King-en edzettem, hát meglesem-
egyikük, miként egy nagykövet,
az ajtóban azt mondta: Grönkströvet!
S míg kerestem a helyes szótövet,
ők elvágták a főnyomócsövet.
De
volt nekem a kertemben egy jó kis fám,
lakott rajta jó barátom, Pók István,
kaotikus ágain egy megtermett
kívánsággyümölcshadsereg hempergett,
sokat szednék, hogyha lenne k é t l é t r á m,
de csak egy van, az se mér sok békét rám;
egyet eszem, egyet hagyok estére:
sose legyek Nyarlathotep testvére!
Régi pince, légy gerince,
szunnyad már az ég kilincse,
béka hája, nyúl gigája,
záruljon a mese szája,
huss!

Ezt hét, egymással sokáig semmilyen kapcsolatban nem álló részletből enyveztem össze, mert kíváncsi voltam, hogy fog mutatni. Az enyv az álomlogika, ami a valóságban a szilárd logikátlanság. I like it, like it…

A fogat

Már égnek a fények az utcán,
lopakodnak az árnyak a földön.
A vak éjszaka leple lehullt rám,
s mint úti köpenyt, ma felöltöm.

Már hallom, amint bekopognak,
iszonyodva nyikordul a padló,
lent reszket az utca: dobognak –
egy fogatot szaggat hat ló.

Már indulok is ki, a szívem
mint távoli dob hasa dobban.
Az éj szaga árad a színen,
s a régi világ darabokban.

A mélybe rohannak a lépcsők,
mint kígyó fut le a korlát.
Sorba’ kihunynak az égők
e vége sosincs folyosón át.

Már látom az utcai lámpát
s szemben a fogatot alatta.
Az iszonyat igézete ránt át,
az életemet befogadta.

De a szembeni ház kapujában
Lee-ék Anna nevű kicsi lánya
jön, s a kocsis keze rá van
téve fehér derekára.

A kocsin bekeményül a nyakló,
de tovább már nem visz a lábam;
s nincs sem a lány, sem a hat ló,
csak a félelem íze a számban.

Réges-régen, Mozer tanár úr, a gimnáziumi magyartanárom ajánlotta, hogy olvassam el Selma Lagerlöf: A Halál kocsisa című könyvet, mert úgy gondoltam, tetszeni fog. Nem tévedett. Ezt a verset egyébként egy elemzéshez csatoltam, mint afféle bónuszt.

Szörnyem

Amikor még egészen kicsi voltam,
a zip-zár túloldalán,
ilyen kacskafogú, pipaszárlábú
nem igazi indián,
én is mint mások akkoriban,
szörnyet neveltem a nappaliban.
Persze titokban.
Senki sem örült volna annak,
ha az asztalon, meg a tévén
szörny nyomok vannak.
Takaríthattam utána, meg aztán
szaga is volt,
és mindent összerágott és összemaszatolt.
Néha már száműznöm kellett a kertbe,
de amikor megunta, az ajtómat verte.
De azért kedves szörny volt,
és én kedveltem őt.
De egy idő után már nem jött annyit,
mint azelőtt.
Mint valami hülye pokémon, átváltozott,
nagyobb lett, kevésbé szörnyszerű,
de valahogy egyre ijesztőbb.
Ritkábban láttam, s olyankor is
rejtőzködött. mint aki menekül.
Aztán eltűnt végleg. De azóta
az üres szobában
sem vagyok teljesen egyedül.

A Szabó Ervin könyvtárban vetettem papírra sietve ezt, két másik rövidebb társával, melyek nem kerülte bele ebbe a könyvbe. Az egyik teljesen el is felejtettem, a másik pedig a vonatról szólt, olyan nézőpontból, mintha valamilyen pogány hernyó-istenség lenne.

Ha túlcsordul az éjjel

ha túlcsordul az éjjel
és szájat tát a csend,
te rejtőznél, de nem tudsz
hová: se fönt, se lent.
s míg szótlan, ülve várod
koholt lidérceid,
a föld mohón felissza
lecseppent perceid.
hát indulnál, de nem tudsz,
mert nem vár senki rád,
és elfordítja arcát
a fényes miriád.
és mindhiába bámulsz
a sűrü éjbe, hol
a tegnap véget ért, ám
a holnap nincs sehol.
a szónak sincs ma célja,
csak leng a semmiben,
egy időn túli percbe
szorultam, úgy hiszem.
mert túlcsordult az éjjel,
s itt hömpölyög ma bent.
Fázom. Vigyél magaddal,
mert szájat tát a csend…

Cérnaszál

Benézett az ablakon a hold,
sikoltva folyt le az üvegen a fény;
kinyújtózott, a földre leszagolt,
árnyba lapult az éjszakai lény.
Míg alszol, egyszer elfogy a világ,
a polc a sötétbe ejti le fejed;
s mert földje nélkül meghal a virág,
vigyázz, hogy ágyad épp hova veted!
Ki alszik, cérnával kösse ki magát
az életéhez, hogy el ne vigye azt!
Mert ha
csereped szerepét álmod veszi át,
a téboly minden rést betapaszt.

Tipikus október eleji vers. Ez idő tájt egyre inkább megnyúlnak az árnyak és a levegőben érződik  már a nyárvég  vizenyős illata. Szeptemberben mostanában még nincs ősz, az sokkal inkább októberrel kezdődik el. Mivel állandóan borzalmas dolgokat álmodom, néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha egyszer elvesztvén ezt az életet, hirtelen valamelyik álmomba csöppennék. Olyankor mosolygok azokon, akik álomvilágokba menekülnének, és hálát adok, hogy ez a cérnaszál, ami ideköt, jó erős anyagból sodortatott. Azon is elgondolkoztam néha, hogy ha valaki álom közben meghal, kibillenhet-e ez az egyensúly és ott ragadhat-e, ahol épp van.

Ebbe jobb bele se gondolni.