Képeslap az Éjszakából

Reszket az égen a féleszü hold
szívét tépi az éhség
nyála csorog és gyomra korog
ránk feni, élezi kését –
már gyülekeznek a kertben a fák
az Egy Szemü Rémet imádni,
a Nur-köveken százegy teli zsák,
az ég készül a földre okádni –
valahol egy fán
egy gorna rikolt,
tépkedi ága-bogát,
jajgat a tűzben a holt:
egy csupasz élete volt,
s kitörte az arany a fogát.

Postcard from the Night

The half-witted moon is trembling in the sky
its heart is torn by its hunger –
its spittle leaks and stomach speaks
it sharpens its knife while under
the moon the pinetrees gather to bless
the lofty God with Only One Eye.
The Noor-stones keep a hundred less
one sacks, the land is sick of the sky.
On one of the trees
a gorna’s screech
makes the branches bleach
and all good speech unspoken,
and the dead man in the flame
has no one to blame
but the gold that’s  made him broken.

Képzeld el, milyen lenne, ha képeslapod érkezne, de nem egy helyről, hanem magából a mélységes Éjszakából. Elég, ha csak annyit mondok, azokban a zsákokban nem szén van és nem is krumpli, de karok és lábak és fejek, de hogy miknek a karjai, lábai és fejei azt jobb, ha nem kérdezed.

A Kocsma

Sört, bort ide, ne vizet! –
Egy lelkes alak épp fizet
egy rundot.
Egy éhes fazon pontyra vár.
Az automata ontja már
a soundot.
A kocsma lassan megtelik:
el se mennek reggelig
a népek.
Egyik-másik itt lakik,
nem jutottak csillagig.
A székek
néma nyája vándorol,
a nő egy ezrest mángorol
a pultnál.

Á kérdi B-t: “mit ennél?”
“Jobb tésztát a jelennél,
s a múltnál.”
A falak mentén cső szalad,
a vécén szól egy nő: “szabad,
vagy mégse.”
Egy árnyék szól: ”nem kapsz, Gyula,
nincs se piros kapszula
se kék se.”
A sarokban egy furcsa pár,
láttukra, hopp, kulcsra zár
a kassza.
Egy gót lány sorsa mostoha,
az esernyőjét most hova
akassza.
A sráca halkan felhivott
egy számot, közben elszivott
egy Bondot.
Pesti lánynak esti bók,
s a vécében a testivók
eljöttek és elvitték és
nem hagytak helyébe
semmi gondot.

A kocsma nem zár be soha
és mindig van pár cimbora,
vagy lesz majd.
Mert mindig van rá alkalom,
az éj függ itt az ablakon,
s az ajtón.
Az idő itt benn megrekedt,
egy zsebben félve berregett
egy Westel.
A nő a pultnál kedvesen
itt tart s többé már sosem
ereszt el.

Rám jött valami, és mintegy negyvenöt perc alatt született ez a vers. Amíg kész nem lett, nem tudtam elszakadni a képernyőtől, pedig hideg volt és sötét. Hogy mért nem gyújtottam lámpát? Nem tudom, szeretem a sötétet.

A Vízköpő

Úgy tetszik, e rémes emlék-
Visszatérő éji vendég-
Fogva tart és eltemet.
S addig lesz így minden éjjel
Míg a Teremtő nem ér el.
Így lesz; másképp nem lehet.
Mikor majd az Üdv Harangja,
Megszabadító visszhangja
Felcsendül, én elmegyek,
Ám ha addig még szeretnéd
Tudni mi e szörnyű emlék,
Halld, miként volt az eset.

Holdvilágos, tiszta éjen
Pihentem egy tölgy tövében
Hallgatván az éj dalát.
Oly vidám volt minden perce
Mert nem kószált senki erre,
Vagy elfedte jól magát.
Így ültem ott egymagamban
Keresvén e bűvös hangban
Az értelem zord szavát.
Ám e szót csak meg nem leltem
S e kérdés fogant fejemben:
Mért ne törnénk át falát?

Nem messze onnan, hol ültem
A lágy, korom színű fűben,
Állt egy furcsa kőszobor.
Vízköpőt formált alakja,
Átkozott ki őt faragta,
Rémes arca búskomor.
Kitárva meredt a szárnya,
Épp csak mintha arra várna,
Hogy elszáll és elsodor,
Mintha a tüzes pokolból
Küldték volna gonosz okból,
Hazája egy ősi kor.

Bukott angyal, vagy kísértet,
Szavamat tán nem is érted,
Ha mégis, felelj nekem!
Milyen érzés kőből lenni?
Futni vágyni s rabnak lenni?
Ha! Felelj, ha kérdezem!
Mi a bűnöd mely leláncolt?
Ki volt az ki elvarázsolt?
Oka kellett, hogy legyen.
S mit ér az ijesztő külső,
Ha bensőd csupán üres kő?
Az bizony, más semmi sem.

Ezt mondtam és jót nevettem,
De a szobor csak meredten
Állt az ódon kút felett,
És a sápadt hold az égen
Rám tekintett és szemében
Szánalmat láttam lehet..
Mint Damoklész szörnyű kardja,
A vízköpő rút alakja
Lebegett fejem felett.
S én a szobrot nézve álltam,
Remegő testtel csodáltam,
Hogy teremt a képzelet.

De a rémes éji árnyék
Mintha megmozdulni látszék,
Gonosz arcán bősz vigyor.
Rideg testét ím elérte
Az éjféli holdnak fénye,
Fényesebb, mint bármikor.
Álom ez vagy tán valóság,
Mit e gyötört elme most lát,
Szellemek órájakor?
Kínzó rémálmoknak őre,
Csontszín márvány Vízköpője:
Megindult a kőszobor.

Mint egy hóhér jött. Ó Szellem,
Bocsáss meg, hogy úgy nevettem
Oly keserű sorsodon!
Esdve kérlek, hogy bocsáss meg!
Semmiségért sírt ne áss meg!
Közel már a vég – tudom.
Felelj nekem ó nagy Szellem
Pokolra vagy Mennybe mennem
Rendeltek a vak soron?
Ám a rém csak jött, s nem szólalt,
S feledvén e gyászos óhajt,
elkapott a torkomon.

Mint mikor a fény kialszik,
Égről a Nap lehanyatlik,
Úgy hulltam kezébe én,
És testem felett a lelkem
Erőt vesztvén, földre estem
Rémálmoknak éjjelén.
De a lelkemet örökre
Elkapta s a Kútba lökte
Ébren megtartván az Én-t.
Most itt ülök elfeledten,
Csontszín márvány rabja lettem.
Számomra már nincs remény.

Elmúlt az álom, s én vagyok
Hol vagytok most, ó angyalok?
Bezártak, s nem mozdulhatok
Kő szárnyu Vízköpő vagyok…

Eredetileg angolul akartam megírni, el is kezdtem, aztán rájöttem, hogy nem tudok annyira angolul, amennyire ahhoz kell, hogy komolyan le tudjam írni ezt a verset.

Fekete esernyő

Egy fekete esernyőt adjatok,
s alája rejtem az egész világot!
Ha valaki keresne, ott vagyok,
hol rikoltanak a fehér sirályok,
s habosat okádnak a tengerek,
hol térdre hulltak a régi királyok…
De hiába vártok, elmegyek,
fekete esernyőm ellebeg,
s a magasból a földre lekiáltok:
Isten veletek emberek
ó Isten veletek ifjúi álmok!
Az eső nem éri a testemet,
mert fekete esernyőm eltemet,
és visszhangozza éjjeli imátok
ti soha se nyugvó emberek,
ti, kik szüntelen újat kívántok.
Már teli az esernyő, s nem lehet,
– így már nem bírnak el a fellegek,
s mint langyos eső, hullom tirátok…

Már elült a vihar a tengeren,
már nem esik az eső, s csendesen,
fekete esernyőm elteszem,
s visszaadom e tágas világot.

Szakadt a meleg nyári eső szürkületkor, amikor valahová igyekeztem Pesten. Busszal és metróval utaztam, de egész máshol jártam közben.

A bőr alatt

úgy kell a vers néha,
mint egy erős nyugtató,
mint az álomtalan alvás,
mint egy értelmetlen szó,
akkor úgy nyúlok a tollért,
mint egy idült kényszeres,
a tintacérnás tű vibráló
sebeket keres,
melyeket
láthatatlan szellemkarmok
tépnek folyton fel,
a bőröm alatt átüt
feketén a régi jel.

egy végzetes kór ez,
amelyre nincsen semmi ír
s az ember ír, csak ír,
amíg csak lélegezni bír…
égi rigók regimentje –
roppan alattuk az ág:
gazdag fekete kelengye:
puha tolltakaró: a világ

Goethe: Vándor éji dala

Egyik csúcs felette
sincs Mukk,
elkapta és megette
a kis Vuk.
Ha arra mész,
ahol éppen zsákot tölt a fenyves,*
nem műhulla leszel, hanem rendes,
de semmi vész.

*A “suttog a fenyves, zöld erdő”-re és a “csöndzsákból hangot lop” -ra utal.

Ne menj messze!

Átoson
a kert alatt a hold.
Amit elvisz, vigye messze,
amit elhoz, eleressze!
Ami eljön: idebenn-ség
ami elmegy: idegenség,
ami volt, az volt.

A rém

Zúgva, susogva sodorta a szél,
jaj-szava szállt – tovavitte az éj.
Nem! Oda el, hova fut, sose jut,
sosem érheti így el az égi kaput,
mit a lélek elér, de nem ér el egér,
ki a fűzfa alatt lelapulva remél.
Rezzen az ág, és reng a levél,
erre közelg, aki lábtalan él.
Éji sötétben sompolyog ő:
eme rút fogu rém; lopakodva jövő.
Zúg a bozótban az északi szél,
reszket a rémtöl a gyönge egér.
Csak jutna e helyről bárhova el,
hol e rút sziszegés sosem érheti fel!
A holt köveken fut, e fára szalad
s hol szeme vak, tapogatva halad.
Egy mély, meredek nyílásra talál
és nem sejti, de szisszen már a halál,
s villám villan a fűzfa felett;
– Soha Ő, kígyó nem lesz teveled…
Zúgva, susogva sodorta a szél,
jajszava szállt; tovavitte az éj…

A Deák téren jutott eszembe az első sora, a metrón. Most is eszembe jut a zsúfolt kép a szerelvényről és mellette a villám szaggatta éjjeli égbolt és a kopár faág. Idővel a valóság és az álmok egyforma köpenyt öltenek, később pedig akár össze is cserélhetik a ruháikat.

A Végső

körben ülünk
körben ülünk
és úgy örülünk
mert
eljön a végső most közülünk
s mi ünnepelünk
körben ülünk
kéz a kézben rész az egészben
és nevetünk és csak
nevetünk
mert megszületünk

hét arc hét száj hét testvér
egyazon vér egyazon vér
Anurra újra álmot mér

Hatszor volt, mind csupa holt,
nappala-éjjele ránk leomolt.
Egy volt hatalmas ősbendő:
kitörölte az ezredik esztendő,

Egy volt csupa-csupa hó és jég,
nem volt tőle békesség.
Egy volt árny az ég peremén,
tűz szívében, bú a szemén.
Egy volt ember, egyszeri ember,
szíve telve nagy szerelemmel.

Egy volt kicsiny és nem látszott,
a faleveleken járt naptáncot.
S egy van, a múló csendes-rém,
hamu és sóhaj, csont és prém.
S egy, aki eljön s új fényt hoz,
rajta áll, hogy elkárhoz-e
a hét-arc-hét-száj-hét-testvér
egyazon vér egyazon vér
Anurra most új álmot mér

Körben ülünk
körben ülünk
és úgy örülünk
eljön a végső most közülünk

Téli éjszaka volt, az előző napi álmom még elevenen élt a fejemben. Egy óriási jegesmedve szerű hó szörnyeteg, a Ugrut ideje köszöntött be Télsóhaj távoli városában, ahol minden épület, várfal hóból és jégből volt. Az Ugrutra utal a versben az a lény, akitől nem volt békesség.

A galagonya halála

Őszi éjjel, ama őszi éjjel
üstje felett egy banya szedi széjjel,
csupapicikecafat a ruhája.

Vér piroslik, le a kicsi rostig
szakítja, tépkedi, cibálja.
Szúr a tüske, de bepotyog az üstbe,
kavarog a füstje, de alája
a tűzre vet pár fadarabot és már
nem piroslik a ruhája.

Hogyha a szíve nyílni kezd,
lággyá válik s levet is ereszt.

Ha jő az éjjel, ama őszi éjjel,
amikor a vasorru banya szedi széjjel
s csupapicikecafat a ruhája.

Éjjel utaztam a BKV-n, amikor azon kezdtem töprengeni, mi történhetett később a jó öreg Weöres galagonyával. Főztünk is galagonya lekvárt, de nekem nem ízlett.

Most

az óramutató két mostja közt lakom
onnan nézek
látok hallgatom
a párhuzamos sávok súrlódó zaját

én vagyok a repedés a falban
s a holló szeme mögötti világ
szögfogú száj szorongatja torkom
akárhogy vigyázok, belevág

ha megfordul a látás görbe tükre
árnyak ülnek régi fényhelyükre
ne tarts velem ne fuss ne kövess
réges-régen minket összezártak
kik vártak rám hát hiába vártak
a hajam fű a fogsorom szöges
ha elindul a megnevezhetetlen
a mozgása csak vak illúzió
nem vagyok, de másnak része lettem
s a létben megfürödni néha jó
ha a mindenséget végtelennel osztod
nem történik semmi változás
az üres csigaházakat kifosztod
de nem csökken a régi tartozás

Éjjel 1 körül  a számítógép előtt elkapott a rossz érzés és egy új szöveges dokumentumba kb. negyed óra alatt bele kellett vetnem ezt. Olvastam egyszer egy buddhista történetet arról, hogy a jó élet jutalma a „jó” halál. Azonban egész életünkben előre fizetjük a „köles árát”.

Szilánkok

Az ég fekete szélein
néha lefolynak az álmok,
mint megannyi hipnotizált
elkábult madár.
Egy ember ül a
rengeteg közepén,
ormótlan vasbiciklijét hajtja tébolyultan.
A küllőkhöz erősített vékony madzagok
egyenletesen
cibálják a méregzöld kartonlombokat.

Fúj a szél,
nyikorog a szél,
ezerszer pördül meg
mindaz, aki él.

Láthatatlan fóliába teker be a fény,
nem hagyunk egymáson nappal ujjlenyomatot,
de éjjelre megszakad a szemek közti
sok-sok fényfonál.

Csak a sötét anyag kavarog belül,
értetlenül, némán,
egyedül,
míg pörög a pedál.

Túl

Néha valami furcsa van velem.
Büntetésből kirótt (gonosz) szerelem
jön, s a létem súlyát veszti el.
S a föld, amit oly szilárdnak hiszel,
hirtelenjén részecskékre hull,
s látni amint rajta túl vonul,
mint egy mozi függönye mögött
valami sokkal-sokkalta nagyobb,
mi egy mindenséget, mint egy kis rögöt
útjából mint piszkot félredob.

A gondolat az, ami testet ad,
hisz minden, minden belőlünk fakad,
a legembertelenebb szörnyben is
felismered végül önmagad.
S ha ijesztő, mit bennünk megidéz
az ismeretlen jéghideg keze,
mit gondol, mi onnan ide néz?
Vajon hasonlókat érez-e?

Aztán álomképként olvad el
e sosem kívánt gonosz szerelem,
de agyamba nyomva ott van még a jel,
folytathatom tovább szenvtelen
normálisnak tűnő életem.
Míg más egyre mélyebbre merül
az életüstbe önmagán belül,
s a léten túli az csak álom és mese,
én nem vagyok senki kedvese.

Hiába mennék bármi messzire,
még a képzelet se rejthet el,
bárhol vagyok, könnyen megneszel,
könyörtelen áruló a jel.

Jó lenne átaludni minden éjszakát,
ragacsos napfényben élni könnyedén,
hol egymáshoz tapaszt a tiszta fény,
átaludni minden súlytalan
magányos éjszakát
hol kicsusszanok karjaidbol én,
mert nem ragaszt a földhöz ez a fény,
s ha nemcsak fényből volna ez a gát,
talán úgy E. A.-se húzta volna fel
három napja kötélre magát.

Borzasztó rossz kedvem volt, megszállt a magány, ráadásul egy – ugyan nem igazán közeli – ismerősöm öngyilkos lett. Valami olyasmiről szól, hogy bár az évek telnek ugyan, mégsem halmozódnak fel a hátunk mögött, mint egy szigetelés az ellen, ami a Mindenen Túl van. Bármennyi időt hagytunk is hátra, valójában mindenkor olyan, akárha vízen járnánk.

 Fekete Ország

Fekete országot álmodék,
Hol mind a fekete volt.
Mind a fekete, eleje teteje,
Csontja-veleje, fekete folt.
Fekete, fekete, vetek-e, beteg-e?
Fekete lent e fekete fent, e
Fekete fáklya, fekete ház,
Fekete állat, fekete mente,
Benne fekete gyász tanyáz.
Fekete léc e fekete fő, e
Fekete érc e fekete kő,
Fekete földbe fekete macska,
afroamerikai a nő.
Fekete fekete kefe világa.
Ássa íme, vágja, törje,
Föld ölét sötét gyötör,
Fekete földbe, görbe körbe,
Csücsöri csáklyát csapja csak,
S mélybe, éjbe, érbe érve
Lássa majd, jól elsöpör.
Nézd e fűmag, nézz: gyökérke,
Tubi tojása, tíz darab,
Fekete fekete, eleje-teteje,
Fekete cellába feka a rab,
Fekete arca, fekete harca,
Fekete vellára, feka falat.

Más színben süt a napfény rája,
Zárva már a háza tája,
Fekete földre tört a váza,
Fekete keze de fekete lába,
Beleteszi fekete kosarába.
Ecce!Fekete mind! Ez a mai lecke!
Te fekete kefe, eleje teteje,
slussz!

Amikor az eredetit tanultuk, nagyon zavart, hogy a negyedik sorban nincs rím a „volt”-ra. Mindenképpen akartam egy olyan verziót, ahol van. Ezért született ez.

Mindendolgok

Valami kúszik lassan, csendesen
a mindendolgok felszíne alatt.

A bokorban egy szörny ül vadlesen,
pengém a húsba mélyen beszaladt.

Már visszahúzni késő, jaj a szív,
mely megállt, többet eztán nem dobog,

a néma ajkak íve visszahív,
és döngenek a rejtett üstdobok.

Már nem tudom, hogy mi hamis, mi nem,
már nem is értem azt, mit suttogok,

de feléd folyik minden, azt hiszem,
és visszakozni soha nem fogok.

Mert néha van, hogy két fény összeér,
és nem törnek meg egymáson, noha

a mindendolgok mélye összemér;
de nem törnek meg attól még soha.

Minden kavics csillogó, amit
a tó vizéből magadhoz emelsz,

de kiszárad és fakó és avítt
lesz mind, ó bármi mélyre mersz.

Valami kúszik lassan csendesen…
és átitatván mindegyik falat,

mint fűt a hajnal harmatnedvesen,
úgy ér minket minden pillanat.

Azt próbáltam bemantrázni, hogy akkor is hiszek a csodákban, ha tudom, hogy a világ nem úgy működik. De ha képesek vagyunk rácsodálkozni a pillanatokra és megélni a jelent, elmozdulhat a mérleg nyelve akár az álmok birodalma felé is.

Te kinek hiszel?

egyedül akartam lenni és most
egyedül vagyok
már nincs is miért
rendet rakni
mindent széthagyok
most ások egy lyukat a földbe és
belé suttogom
vagy leírom inkább szótlanul
egy elrejtett blogon
hogy egyedül vagyok és rossz ez így
de máshogy sem lehet
az idő leülepítette
a jobbik kedvemet…
a világ nem jó semmire
épp csak összezavar
hétrétegű avarkabátja
téged is betakar
elmegyek. hogy visszahívj
ha hiányzom, de nem.
metaforákat szaggatok
szét a térdemen.
elmegyek, hogy visszahívj,
de hogy megtedd, nem hagyom.
nincsen abban meglepetés
nincsen, nem nagyon.
hát elmegyek és lehet csakúgy?
nincs titkos ok se dupla-csavar
az ember nehezen hiheti el
hogy szimplán azt teszi
amit akar
hogy csak azt teszi
ami a jó neki
ami való neki
amilyen ő
ez az egyszerűség mostanában
neki is meglepő
mikor azt mondja a sok messzi jós
hogy a lakosság negyede depressziós
a faj jó sok egyede
készpénznek vegyed-e
bogyóid egyed-e
te kinek hiszel
egy világban ahol minden ember
hétrétegű avarkabátot
készít és visel

Van egy zen koan, hogy „végtelen tág a világ, harangcsendülésre hétrészes csuhát mért öltesz? „Gyakran számunkra is rejtély, hogy mit miért teszünk, de akárhogy is, úgy történik. A jó és a rossz fogalma pedig erősen szubjektív és pillanatnyi, miért kellene mindenképpen valamelyikbe belekapaszkodnunk. Az európai kultúra nagyon erősen kapcsolódik ehhez a kettősséghez, és ha valamely pillanatban túllépünk a dualitáson és a “minden-egy” és az “itt-és-most” módján szemléljük az eseményeket,könnyen a semmiből előtoppanó szabadság bizonytalan érzés elehet úrrá rajtunk.

De csak tovább, előre.