Csendország

I.

Csendország szívében lehullt a hó,
tetők omlottak be súlya alatt,
s a felébredt tizenkét álomfaló,
mely eddig patakok s hegy-völgy alatt
feledésbe burkolózva aludt,
elindult bejárni minden falut
s végigszagolni minden falat.

Mindenki alszik, senki sem él,
se ember se farkas, se éji manó,
fagyott a tó szeme, nem fúj a szél,
s a tizenkét éhező álomfaló
a fákat szaglássza, tündért remél,
habár az ő álmuk nem laktató.

De nincsen se tündér, sem éji manó,
farkas mancs alatt roppan a hó.
A kunyhó ablakán őrt álló fény
nem tart már soká, hisz oly halovány.
Szunnyad a fiú és szunnyad a lány,
Pipának szára a vékony kémény,
s a nyár emléke a pipadohány.

Nem messze tizenkét fán valahol
tizenkét vak szellem légbe szagol,
s már ott tolong mind az ablak alatt,
érzi mily nehéz, mily édes falat:
szunnyad a fiú és szunnyad a lány,
szerelmük fűszeres erős dohány.

II.

Nyílik a tó szeme, ébred a szél,
a tizenkét szellem már régen nem él.
Csendország szívében eltűnt a hó,
s a tizenkét jóllakott álomfaló
már szunnyad a patak és hegy-völgy alatt,
álmukból új tavasz, új nyár fakadt.

In the heart of Silence Land snow has fallen down.
Under its huge weight so many roofs cracked in the chill.
The twelve Dream-gobblers have come back to town
from beneath brook, valley and hill.
No one’s alive, they are all asleep.
No man, no wolf, nor elf of the night,
the lake-eye is frozen, the winds slowly creep
and the so hungry Twelve of the Height
sniff the tree trunks for fairies in sleep,
although their dream’s not stodgy but cheap.
But there is no fairy, nor elf of the night,
under the wolf-paws crunches the white.

Tél volt, és ahogy sétáltam haza a busztól, eleredt a hó. Olyan volt, mintha bedugult volna a fülem, megszűntek a zajok és egy távoli táj képei és dallama talált rám. Valaki azt mondta róla, hogy mesének fura, mert nincs eleje, se vége, a közepe meg érthetetlen. Én meg őt nem értettem, amikor ezt mondta. Ez a mesecafat arról énekel, hogy a valóság erősebb fűszer, mint a képzelet, de az utóbbi nélkül az előbbi csak olyan, sőt olyan se, mint egy csirkelábleves.

Fekete Péter levele a Mikuláshoz

Kedves Mikulás,

úgy hallottam, idén a szörnyed is jön veled,
ezért írok vérig hatottan,
hozzám csak őt küldd, ha lehet!
Teszek a küszöbre döglött egeret,
sűrű tintát, tiszafa-bogyót,
ha a fenevadad majd bekopogtat,
legyenek neki is ennivalók.
Az se kell, hogy hozzon akármit,
elég, ha csak épp bemorog.
Szóval tartja majd a falikárpit,
míg a lépcsőn én lerobogok.
Harapnivalónak ott a szomszéd,
lakik ott néhány vásott kölök,
sz’al emiatt se vesse a gond szét,
mutatom az utat és kikönyökölök.
Az én ablakom az emeleti.
Üdvözlettel, Fekete Peti

Egy keramikus ismerősöm, Krisztián, alias Darklight, aki abban leli örömét, hogy különféle kedves és kevésbé kedves szörnyeket mintáz meg, készített egy szobrot egy meglehetősen barátságtalan, sok és nagy fogú szerzetről, majd a fényképét posztolta facebook-on, mondván, hogy ő a Mikulás barátja, aki szereti a rosszgyerekeket. Kapva kaptam az alkalmon és írtam egy levelet a Mikulásnak, hátha ezúttal szerencsém lesz. Peti álnéven.

Borisz, a medve

Borisz, a medve gyereket eszik.
Egy lépcsőfokon rejtve telepedve,
s megelevenedve, észre se veszik.
És ha felzeng lenn a falióra,
– fakakukkja le lett váltva farigóra –
partedlit ölt a medvetrikóra,
mert Borisz, a medve gyereket eszik.
(És tíz alatt ezt mindig beveszik.)

Susan Pearson grimerick-je nyomán

Kocsiban ültem, amikor jött. Susan Pearson grimerickjét, vagyis grim, tehát zord limerickjét próbáltam lefordítani, de aztán Borisz kicsit rossz irányba kóricált, és belecsúszott pár sor, nekem meg nem volt szívem kizárni a hidegbe, hanem megtartottam. És az az igazság, hogy jobban tetszik így.

A kópia

A falon egy keretes, régi kópia
különös jelenetet ábrázol:
Görcsföld szépe, Miss Antrópia,
éppen valakin átgázol.

Mögötte, nem túl messze látható
a háttérben egy szédült délibáb:
a baljós szemű Hátborzonga-tó –
rossz izű vizét könnyen önti rád.

Egy félszemü krokodil rongybabát zabál,
horgászbottal jár a vén Halál,
a tó közepén áll a Nyálka Bál:
iszamos lények táncolnak.

A felhőből egy nagy pók jön le épp,
üres szemébe ne nézz semmiképp,
avagy a sarokból rád szólnak,
akik pálcikaembert pácolnak.

A gép előtt ültem, amikor jöttek a képek egymás után. Elképzeltem a régi fotót a falon, majd ahogy él a világ, amiről készült. Az a baljóslatú, ijesztő világ, ahová jobb nem bepottyanni véletlenül.

Iszony úr

Ginzeng, singer varrógép,
szavamat, mondd csak, hallod még?
Roppant csontok, méregcsók,
leereszkednek a pókhágcsók.

Van odalenn egy elzárt szoba,
a padlójában egy átkos lyuk.
Soha be ne tedd te a lábadat oda,
nem vendégszerető az a csoda,
kulcsait is, bárhogy akarod a
cukros üvegbe elzárjuk.

Ebben a lyukban él lent Iszony úr,
aki kicsit úgymond rosszul viszonyul
ahhoz, ha valaki a lakába belenyúl,
attól kiborul.
Ha valaki odanyúl,
beleharap Iszony úr.

Soha-soha nem jön már az a kéz ki,
lerágja, lenyeli s jól megemészti,
sőt a szobából már te se mész ki.
Jól vésd be ezt az eszedbe, mert
nem karóval van tele a kert!

Van odalenn egy elzárt szoba,
a padlójában egy átkos lyuk,
soha be ne tedd te a lábadat oda,
nem vendégszerető az a csoda,
kulcsait is, bárhogy akarod a
cukros üvegbe elzárjuk.

Iszony Úr alakja régen foglalkoztatott. Igazából az Iszony úr / rosszul viszonyul rímből és abból a tényből, hogy a pincénkben van egy elzárt szoba, s a padlójában egy átkos lyuk – származik. Ez a szoba nincs rajta a ház tervrajzán, ezért Robi barátommal megbeszéltük, hogy ha majd sorozatgyilkosságra adja a fejét matematikusi szakmáját feloldandó, a hullákat ott fogja elrejteni. Természetesen örömmel belementem. Iszony Úrnak legalább lesz társasága.

Holdas éjfél

A Tavaszi szél dal vizet áraszt dallamára

Holdas éjfél arcot sápaszt
kirágom kirágom
koporsóm, mely lábat pállaszt
kirágom kirágom.ű

Ha nyitva van a portáslak
virágom virágom
hozok ásót és kiáslak
virágom virágom

Ha a szíved másnak adtad
virágom virágom
meglelem azt és a húsát
lerágom lerágom

Mindig mondták vásároljak,
most testem rút csont csak,
indulok, hogy mészároljak,
aztán pezsgőt bontsak.

Holdas éjfél holtat támaszt
kirágom kirágom
koporsóm, mely lábat pállaszt
kirágom kirágom

Ez a dalocska egy kora őszi nap délutánján, bundás kenyér sütés közben jutott eszembe. Még aznap este elénekeltem T.-nek, később pedig fel is vettük a dalt. Majd egy mobilszolgáltató által kiírt pályázatra beküldtük, ahol az volt a lényeg, hogy a Tavaszi szél dal-t kell feldolgozni egy kis videóban. Feltöltés után egy órával kitiltották, közízlés megsértésére hivatkozva. Később egy ismeretlen előállt azzal az ötlettel, hogy nyilván az volt a bibi, hogy a reklámban Freddy Mercury kiemelt szereplő volt, aki nem mellesleg halott.  Erre pedig nem is gondoltam ugyebár.

Kúszik az inda

Az “Érik a szőlő, hajlik a vessző” c. népdal tragikus medvetámadásos változata
Alapvetően az érik a szőlő, hajlik a vessző dallamára

Kúszik az inda,
mászik a Linda
kicsi por / hüvelye.

Medve, ha széttép
sípol, amint lép
kilyukadt / tüdeje.

Hej, bele fekve
meleg belekbe
aluszik / aranyos,

Hej, babos kendő
telve a bendő
csak a nyúl / haragos,

Hogyha a medve
bélbe lefekve
üregé /re tapos.

És ha bepúzik,
benne is úszik,
ürege, / de szagos.

Kúszik az inda,
hej kicsi Linda,
se keze, / se feje.

Medve emészti,
mert it was tasty:
az agya / veleje.

Ám ha a medve,
mert jön a kedve,
a bokor / bahajol,

Linda kis inge,
s nyelve piercinge
kipotyog / valahol.

Baljós jelek

Amíg az ember nagyon fiatal,

a szörnyek a helyükön vannak.
A gonosz farkas minden éjjel,
mindig, minden percben
ott les a fák között,
vagy éppen a kútban fekszik holtan,
a bendője éles kövekkel tele.
A boszorkány épp bűbájt kever,
amikor meghallja, hogy majszolják a házát.
A mumus a szekrény sötétjében várja,
hogy végre egyedül maradjon a leány.
Mindenki ott van, ahol lennie kell.

De amikor az ember felnőtt fejjel
újra kézbe veszi a régi könyvet,
akkor veszi észre, hogy a boszorkány háza nem mézeskalács,
hanem kő és fa és üveg;
a farkas elhasznált jelmezként levetett bőre
egy ágra akasztva leng;
és a szekrényben is csak a hosszú kabát maradt,
de a mumus cifra ruháját viseli minden szembejövő.
A sötét házak közül messzi sikolyt hoz a szél,
a könyvekben vészjóslóan lüktet a hiány,
legyen nagyon óvatos hát mindaz, aki él,
minden férfi, nő és minden fiú és leány.

* * *
Sinister signs

As long as you are really young,
beasts are on their place.
The wicked wolf lurks in the wood
Every day and night;
Or he lays dead in the well
With his stomach filled with stones.
The witch is blending glamor
While she hears the children nibbling her house.
In the darkness of the wardrobe, the bogey waits
for the moment when the girl is left alone.
Everything is on its place. But when you – as an adult –
Pick up that old book,
you see the witch’s house is not of gingerbread,
But of glass and stone;
The wolf’s skin sways in a branch
As a worn-out costume;
Only a long coat hangs in the wardrobe,
But everyone who passes by wears the bogey’s
gaudy clothes.

From among the gloomy houses draws a distant cry,
Sinisterely pulsing absence’s present in the books,
Every being should be careful as it passes by,
Every lady, man, girl and boy – anyhow it looks.

Fordította Damm Viktória

A mesék szörnyei nagyon is valóságosak. Amíg az ember gyerek, a mesék szörnyei kísértik a fantáziáját, de a céljuk az, hogy felkészítsék őt, az üzenetük beköltözzön a lelkébe.
Amikor felnövünk, a szörnyek elhagyják helyüket, leveszik ijesztő ruhájukat, egyúttal kilépnek a valóságba. És már mindenhol ott vannak, csak már mind emberi formájú.

Bármikor megkéselhetik, kirabolhatják, elgázolhatják az embert, és az “ez velem nem történhet meg” mantra nem véd meg, és egy pillanat alatt történhet a baj, ezért az ember figyeljen oda arra, hogy mit és hogyan cselekszik.

A fenyőfás történet meg arról szól szerintem, ahogy az emberek egymással bánnak. Ahogy feldíszítik a fát, együtt énekelnek vele, de amikor már nem kell, eldobják. Ha megöregedett, elszáradt, jön a favágó és eltüzelni, mert már nincs rá szükség.
A gyerekek is mi vagyunk, de a szörnyek is.

Fekete leves

Mottó: “jó kiadós ez a főzet / beledaraboltam egy őzet”

Pár csepp vegyszer kell még,
s már is kész van a főzet,
mely diabolizálja az elméd,
a gőzét kell letüdőzzed.

Csak a gőzét kell, csak a gőzét kell,
takaréklángon főzzed!

Liszt csak a yuggoth-i spóra,
a nyúlüreg is metafora csupán,
hogyha e löttyhöz méred,
ami kicsapatja a véred.
Kéred? Mondd csak!
Az az egyetlen kis gond csak,
hogy kínálnom kell, tessék –
mert része az önkéntesség.
Vagy meg sem rezdül a pilla,
hisz szagra, ízre: kamilla.

Egy-két perc és kész is,
majd hálás leszel egyszer,
de mi ez a sietség, mész is?
Nem oly iszonyú ez a vegyszer.

Egy-két csepp és tele is a lombik,
egy slukk s nem jutsz soha el a gondig,
a hús a csontról pikk-pakk lebomlik,
s üdvözöllek téged, a zombit!

Hazafelé tartottam a buszommal Gödöllőről. Ez nagyjából egy félórás út. Eleinte azt akartam, hogy ez legyen a címadó verse a kötetnek, de aztán lecseréltem egy olyanra, amit meg sem írtam inkább.

Conequences of abusing magic potions

Well, nobody said this potion
was ‘good for a lonesome heart’,
and now the unheeded caution
led to a difficult part.
Now I got a little more claws,
and you got a little less time
– till I write this frivolous rhyme-
find out from where the wind blows,
and quickly close the windows,
and hide from thousand grim-crows
and hide away from me!
Now I am a little more taller,
my eyes are a little more red…
but… you seem a delicious lad,
oh… don’t do what I said,
come on, it’s almost over,
you won’t be safe in your bed
but you will soon be dead.

A fej nélküli ember

A fej nélküli ember
dolga jó nehéz,
mert nincsen szája, sem szeme,
plusz félig irokéz.
Nem lát, nem hall, nem beszél,
csak tétován bolyong,
próbababának se jó,
de van nála dorong.
Amivel jól fejbe ver,
ha nem tetszel neki,
mert mondjuk neked van fejed,
mely felidegeli.
Dolga végeztén, mivel
félig indián,
pá-bá-bá-bát mondana,
de nincs mivel, komám.
De kár volt ezt mondanom,
kevés, ki meg meri.
A versnek vége, mert fejem
a fej nélküli mérges ember
mindjárt szétveri.

A metrón jutott eszembe az eleje és annyira magától értetődő volt, hogy viszonylag gyorsan le is firkantottam. Kedvelem a fejnélküli lovas legendáját, jóllehet ennek a versnek semmi köze hozzá.

Altató

Lehunyja nagy szemét a Hold,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alá mászik a holt,
egy zombi messze sírkertet gyaláz –
s a jó kisgyerek alszik, nem paráz.

Ezt úgy kapartam össze a lomok közül. Remélem, hogy J.A. nem túl pipás érte. Bár ha a Mamacút elnézte, akkor ez már igazán bakafánt.

Net-randi

randiztam egy netes lánnyal egyszer,
de basszus, úgy nézett ki, mint egy ork
– ráömölhetett egy üveg vegyszer,
s most jobb ha fél, ha lát egy disznótort
vagy
átment rajta egy-két szöges hordó,
vagy
egy T-52-es harckocsi
vagy
megszaggatta őt egy veszett zordó
de nem illik ezt mondani-
bocsi.
De azért csak odamentem hozzá
– én, a perverzió démona-
mondtam ezért ‘Ákos, lepofozzá’
– miatyánk és gyász és orgona-
beültünk a moziba és még a
reklámot se hagyta nézni ő
s e Gollam Béla lelkes ivadéka
orkrokonról képet vett elő,
aztán mikor vége lett a filmnek,
elindultunk együtt valamerre,
gondoltam, hogy szükség lenne
most egy vasvederre,
de az ork csak jött utánam
pedig gyorsan mentem
ez a csaj hát egymagában
több volt mint a BenTen
végül meg egy béna trükkel
haza akart vinni
nemakartamhinni
nemakartamhinni
– Istenem ha ezt túlélem
hazamegyek inni-
Ákos, mondom, ennyi szívás elegendő mára
benyögtem hát “nagyanyámhoz
megyek vacsorára”

Na most ez a vers, szinte szó szerint megtörtént, egyszerűen csak leírtam az ominózus esetet, amikor moziba hívtam egy lányt chatről, akiről képet se láttam előtte. Hatalmas hibának bizonyult.

T. János balladája

Mottó: „Fiam – szólt az anya-ghoul – mért élsz olyan hanyagul?”

Sikoly a föld alatt, mi ez a lárma?
Hiába, nem tompítja le a párna.
Kocsma lett az elhagyott tárna?
Valaki horror-zajt komponál ma.

Egy rendező mintha ott koordinálna
egy filmet, vagy egy ghoul ordibálna
a társával és buzgón cibálna
egy zsákot és a mélyén egy testet,
amit valaki fehérre festett.

A test gazdája vinnyogva reszket,
míg a két szörny jogot eredeztet:
melyikük van fentebb a rangban,
avagy melyiknek rútabb a szája,
egyik kővel érvel így: bamm-bamm,
a másik a fogát karjába vájja.
***
Tegnap éjjel mulatni indult
T. János egy környéki bálba,
de kikötőjévé lett a gin-pult,
táncolt is egy jót rajta állva.

Amikor végül bezárt a kocsma,
kitámolygott full kavarogva,
a kresz táblának azt mondta: bocs, ma
nem vágyom a vézna alakodra.

Alig hogy ez elhagyta száját,
be is hullott rögtön a bokorba,
felidézvén annak anyukáját,
ahogy reccsent egyet a borda.

Ott feküdt hát csendben, kidőlve,
mikor a csapatnyi gótkölyök rálelt,
s szép vízi hullát csinált belőle;
a mesteri sminkért dicsérve Ráhelt.

S kapták is elő rögtön a gépet,
lőni pár jót – ez mindre rá vall,
igazán menő, gót profilképet:
„fotózkodj le vízi hullával!”

***

Két lény bújt ki később egy omló
kőlap mögül, nem messze tőle.
S álmélkodtak, ó micsoda bomló
test, hidegtál lehet belőle.

Így vihorászva ült le a két nagy
vézna alak a sír tetejére,
S T. Jánosra rálelt a lét vagy
Inkább a lét gonosz fivére.
S gondolta János:

“Valaki biztos rémfilmet forgat,
igen alacsony költségvetésből
s éppen egy olyan vérfarkast morgat;
de jól esne egy kicsi mézsör.”
***
A ghoulok, akik a sírkövön ültek,
rámeredtek a jó húsos karra.
Összenéztek, jól megörültek.
“Mire gondolsz? Én is ugyanarra.”

***
Hogy a mesének mi lett a vége,
egészítsd ki lelked örömére!

Ez a vers ghoulokról szól. Mert kedvelem őket. Te pedig mondj még egy verset, ami gholukról szól és nem Angliában vagy Amerikában írták. Ugye hogy.

A Holdkobold Éneke

Ritmizálva írtam ezt,
hát ritmizálva mondom.
Ritmizálva ritmizálok,
hogyha el nem rontom.

Egyszer egy világos éjen
fenn a sárga holdon
két holdsárkány összeugrott
egy kis holdkoboldon.

Egyik húzta-vonta, másik
ráncigálta folyton..
“- Nem lesz ennek jó a vége,
pajti, én ‘aszondom.”

– szólt az egyik-“lásd be végre
ő az én koboldom,
éppen ezért úgy helyes, hogy
csak nékem daloljon!”

“- Frászt tiéd, haj, hess fenébe!

Nem tiéd, ha mondom!
Mancsoddal tüstént le róla,
másként rontom-bontom!”

Két holdsárkány így vitázott
fenn a sárga holdon,
egymással jól ölre mentek
a tág holdporondon.

Míg a kettő hajcihőzött,
mint kutyák a csonton,
a kis holdkobold se volt rest,
lecsüccsent egy dombon,

s várta míg a két böhöm,
dűlőre jut a dolgon,
ám várhatta, mert azok csak
gyepáltak bolondon.

“Ebből se lesz vajas pánkó,
se gereblyés bon-bon”
szólt a kobold mélabúsan,
s állított a bongon.

Több se kellett, meg is nyikkant,
s túlzengett a dombon..
A holdkobold bongolása
túlment minden ponton.

Két holdsárkány meg is dermedt:
“- Pajti, én ‘aszondom..”
“Mi a rosseb..?”- s kórusban:
“Csak nem az én koboldom!?”

“Mi a keserves kulimász
e sorscsapás a dombon?”
“Ettől a ricsajtól, pajti,
görcsbe áll a combom!”

Hanyatt-homlok szaladtak szét
két felé a holdon.
A holdkobold meg vidáman
muzsikált a bongon.

S tudd meg éppen így történt
ez, éppen, ahogy mondom,
hiszed, vagy nem, én most tovább
bongolok a dombon.

Robira vártam a Vásárcsarnok előtt. Röpke háromnegyed órát késett – de ezzel még nem tudta megdönteni Lini későbbi rekordját, amikor az első randinkról két órát késett, mert elaludt –  ez meg pont elégnek bizonyult erre a kis dalocskára, amit nem tudom, hogy azonmód felolvastam-e neki vagy nem és ha igen, mit szólt és ha nem, miért nem. De most, hogy így belegondolok, bevillant még egy-két kép és jobb, ha most abbahagyom ezt a mondatot. Így ni.

A sárkány

A vadon napjai rég elmúltak,
a kódex lapjai megsárgultak,
s a színes képei mind kifakultak.
Ám a szavak még őrzik az élet
mécseseit: a régi meséket,
még ha e gyertyák csonkig is égtek.

Nosza gyújts meg egy újat: kormost, szépet,
hívjuk elénk ama régi meséket
ahol még hősök
voltak az ősök,
s lovagok járták még a vidéket.
Hegy mély kamrájába hatoltak,
minden élőt szétkaszaboltak,
és levadásztak a Bástya urának,
a büszke királynak, am’ért kifizette az árat:
fénylő, súlyos aranyban,
s amint a jussát kapta,
a hős lám úgy vált köddé,
a föld megnyílt alatta,
nem látták soha többé.

S a király boldog volt,
hogy a holt tetemet nem piszkította be folt,
se a vér,
hisz a trófea többet is ér.
Ki is állíttatta a falra;
csodálja, ki arra
vetődik, a többit
a vár tornyába bezárta, hogy senki se lássa,
amíg fel nem cicomázza.
A nap már végét járta, pihenni vonult a szobába,
leült a nagy ágyra, s örült, hogy a sárga
irigység majd hogy rázza
a szomszéd képét, amikor meglátja
a kastély vad szépségét.

Így tűnődve csukódott szempillája,
s az álom ólom szárnya borult le reája,
hiúság árnya osont be a várba.
A bástya sötét mélyébe ledobva hevertek
a véres, büszke fejek.
Halmokban a csendben, örökre feledten
a ködbe veszett múlt hullt erejét
feledett elejét őrzik e még
holtuk után is ragyogó szemek, éjfeketék.
Emlékképek sodródnak a szélben:
a végtelen égen féktelenül suhanó lények
a múlt fényét felidézve mesélnek.
Az élet, a célok, erények,
a vágyak, az árnyak
másfele járnak.

E büszke királynak csúf tette gyalázat,
mit az ég megtorlatlan ki nem állhat.
Utolsó kívánsága jogán, mely szent hagyomány,
Sárkány-adomány:
hát nyíljon e száj,
mely rég feni már
fogait,
hogy az embert, s csalt jogait
lesöpörje a porba,
a földbe tiporva
törölje a Szent Könyvnek sorait.
S az üvöltés bele törve a csendbe,
iszonyt hintett a kicsinyke szivekbe,
s a sírba leszállt, hol a sárkány teste
pihent odalent
és szelleme újra egészben
szárnyal az égen, s szörnyü dühében
a vár fele száll, izzik szeme már,
torkábol a tűznek elébe nem áll
sem a kő, sem a vas,
se torony, ha magas
se, korom, csak a sár,
s az üszök, mi maradt,
de a füst tova száll, hírül viszi hát,
hogy a vár nincsen többé soha már.
S a király sincsen többé soha már.
Csak a sárkány szárnyal az égen,
csillag teste a fényben
úszik, szemében
a régmúlt dallama kél,
s a magányos vándornak az éjben
e múlt fényét felidézve mesél.

Egy régi mese arról, hogy én mindig a sárkányoknak szurkolok.

Csónak a parton

Morajló tenger part felett
gyászos homály kering,
s a tenger hullámzó ölén
egy néma bárka ring.

A tűz kihunyt a szirteken,
még fáklya sem lobog.
A tenger zúg a part alatt,
tépve a csónakot.

A szirt felett a szél susog
szétmálló szavakat.
Ám nincsen már, ki hallaná,
hisz senki sem maradt.

A lég s a víz borús szava
sosem csendesül,
és veszett lelkek kórusa
süvít a bérc mögül.

Sötét, tátongó ablakok,
holdfény lepte falak…
Hajdani város álmodik
hajdan-kék ég alatt.

S álmában boldog múlt dereng
gyászos homály helyett:
csodás kavalkád mindenütt,
tömött utcák, terek.

Mólói közt kövér madár,
sirályhad vijjogott,
karcsú vitorlást fújt a szél,
mely öreg volt s kopott.

Temérdek tengert jártak ők
be és sok óceánt,
és egyre nőttek vágyaik
a hír s a kincs iránt.

De nem raboltak s csaltak ők,
mert szívük tiszta volt,
s arany kupából itta mind
a bíbor színü bort.

Így éltek nagy boldogan
e kicsiny szigeten,
hol egybe folyt a múlt s jövő,
s örökkön volt jelen.

Ám egy napon, szép alkonyon
gomolygó fellegek
sodródtak össze csöndesen
a kék tenger felett.

Az őr aggódva nézte, mint
gyűlnek a démonok,
s a világítótoronyban
már lámpás pislogott.

Hajós, ki a vízre szállsz,
mikor dúl a vihar,
a gigász hullámok között
sírod leled hamar!

De lám, a tajtékos habok
között nyugat felől,
három árboc képe leng,
elrejtve szem elől.

Hogy ki s mi volt fedélzetén,
nem tudta senki sem,
mólót nem ért e part alatt
e szörnyü éjjelen.

Később a szél alábbhagyott,
a vihart elnyelé,
s egy csónak siklott hangtalan
a néma part felé.

Egy vézna alak volt csupán
egyetlen utas,
akit fakó hajó ölén
a víz sodort oda.

Csuklyát viselt s nagy köpenyt,
ijesztőt, nagyszerűt,
mely elfedé vérfoltjait
a testén mindenütt.

A habban mosta meg kezét,
leoldva róla a vért,
megindult lassan, biztosan,
s az álom véget ért.

Morajló tenger part felett
gomolygó bús homály;
A fakó bárka nincs sehol,
vagy négyszáz éve már.

Az agyvelő nyelő

A kalpagot, melyben a vézna nyúl lakik,
békabőrből varrták valakik.
S ha valaki felveszi gyanútlanul
hajára cseppenti nyálát a nyúl,
szívószálat vesz és fúrót elő,
– kedvence néki a friss agyvelő-
s ha nem veszik le, amíg nem nagy a lik
lefúrja magát a szaftos agyig.
S ha jóllakott, minősít: milyen agy ő,
majd lefekszik aludni, vége, adieu.

Ez is csakúgy kigurult, mint egy plusz pénzérme egy meghibásodott ital automatából.

Ede, az alien

Ripley hadnagy, Ripley hadnagy
lángszórót ide!
Siessen, már félig kibújt, nincsen semmi de!
Hozd a késed, már lekésted,
megszületett a kisdede,
randa jószág, neve Ede!
E gyereket kedveled-e?
Honnan lehet ennyi gennye,
ronda rühes alienje,
fúj!

Ez arról jutott eszembe, hogy dél körül rendkívül jóízűen befalatoztam egy tál romlott sárgaborsó levest, melynek utolsó kanalában fedeztem fel egy méla kukacot. (Ki tudja a többiben hány volt.) Pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy sugárban küldjem-e vissza, de inkább csak bekaptam pár gyomorfertőtlenítőt (melyekről később tudtam meg, hogy szintén már le volt járva). Este némi gyanús érzés kapcsán a gyomortájékomnál, magától értetődően jött az alien téma.

Vasököl,
avagy egy buszvezető visszaemlékszik a régi szép időkre
mottó: Egy igazi veterán, gránátokat vet-e rám?

Megfordultak utána az utcán,
fogvacogva nézték termetét.
Ma is sokszor az eszembe jutsz ám,
ha sír a kopott, régi fékbetét.

Oly utakon jártunk, ahol senki.
Félve nézett ránk a büszke táj,
mert nyomunk a pusztulást jelenti,
együtt nekünk nem volt akadály.

Ma csak akkor fordulnál utánam,
a megállót ha eltévesztem én.
Utasokat hordok s ráng a szájam,
nem úgy anno ’38 telén.

Úgy robogtunk zúgva, dübörögve,
srapnelt fújt az arcunkba a szél:
lövészárkok réme, bősz vasökle,
mi elől a vihar is kitér.

Lyukat lőttünk erődön és bankon,
hol rozsdásodsz kedves, régi tankom?

Van egy buszvezető a vonalunkon, aki úgy vezet, mint egy őrült, különösképpen éjjel. Nyilván tart attól, hogy ha nem ér a végállomásra, mielőtt a manócskák szétszedik a várost, akkor megeszik a langolierek. Vagy valami ilyesmi.

Volt egy srác, úgy hívták Jézuska

Láttam egyszer egy amolyan G.I. Joe szerű játékot, amiben Mózes öngyilkos terrorista volt egy halom robbanóanyaggal magán, Jézus meg gépfegyveres gerilla. Erről jutott eszembe a múltkor ez a limerick, hogy:

Volt egy srác, úgy hívták Jézuska,
játékként volt nála géppuska.
Mire lőtt, rigóra?
Nem, inkább (tr)i(k)óra*
kifőzte azután lédúsra.

*eredetileg másik rím volt, csak…ugye, you know.

Tudatos hasadás

Volt egy srác, úgy hívták Benedek,
melegér’ küldték már eleget.
Mostantól Elemér,
nem jár már melegér’,
s nem jelent kamuból beteget.

Volt egy srác, úgy hívták Elemér,
egyszer csak elküldték elemér’,
de így szólt, ő Benedek,
más hozzon elemet!
S elküldték agyáról leletér’.

Ez a kis limerick-pár hazafelé jutott eszembe a buszon.

Óda Godzillához

Nekem ő, csak ő, e büszke borzalom,
izzószemű leány, kell nagyon.
Ki tudja újból mikor láthatom?
Hol reng a föld, melyet szép lába nyom?

Négy éve volt: először láttam őt,
e füstgomolyban úszó drága főt.
S e képez őrzöm, mint a csontvelőt,
ez ád minden napra új erőt.

Amint a tengerből kidugta nagy fejét,
s a kéklő hab kifröccsent, szerteszét
futott, ki látta földöntúli termetét,
s eszembe juttatá Aphróditét.

Egymás után húzgálta ő a fákat,
tán virágot szedett nagymamának!
Fellegek között is mindig téged látlak!
Ó Godzilla, ó te drága állat!

Godzilla gyorsabb, mint a kiscsikó,
s szebben dalol, mint a füttyös rigó.
Godzilla, mondd, mikor jössz vissza már,
terád e mafla dal szerzője vár!

Ezt még gimiben írtam és több osztálytársnőmnek is felolvastam, hogy örüljenek. És úgy is lett. Egyébként azóta is várom a Godzilla II-t és egy kissé kezdek ideges lenni miatta. UPDATE: Azóta már persze láttam az új Godzillát, és kiábrándultam.

Túl az erdőn, északabbra

Túl az erdőn, északabbra
ott lakik a chupacabra.
Amíg alszol, jól beoson,
megpihen a bőr vánkoson.

S abba, akit alva talál,
néha kissé belezabál.
Ha tanácsom megszívleled,
és időben arcon vered,
amíg szuggerálva mered,
meghagyja a vastagbeled.
Csuhajja!

Éjjelente az ablak alatt,
motoz egy valamiá’lat.
De nem is igen izgat, hozzászoktam,
vonok is rá egy vállat.

De azért néha kikukkantok,
hogy lássam, nincs ott semmi;
tudom, ez egy ilyen meghibbant ok,
ez van, nincs mit tenni.

Csak amikor már annyira hangos,
hogy visszhangzik itt minden,
akkor szólok – vedd halkabbra
s takarodjál már innen!

De ó, Luciferre, Cthulhura, Mabra!
csak olaj a tűzre,
csak abrak a dabra,
meg se hallja a kósza chupacabra…

Motoz és kuttog, összekotorászik,
a falat szagolja, póznára mászik,
a kerti kacatokat széjjeldobálja,
a tavalyi tyúkom kiexhumálja.

Ki kéne menni, jól helyre tenni,
de nem vágyakozom épp harapásra,
amivel vacakol, bírja maradásra.
Huss!

Na most, mielőtt elpakoltam az ablakom alatt heverő szemét és kacatdombot, minden este jött valami á’lat és szó szerint azt csinálta, ami a versben áll. Amikor kinéztem, hogy meglessem, természetesen azonnal egy kis kupac szemétnek álcázta magát.

Nyista riska

Ő produkál itt szalakálit,
s szaliciles alakulatot?
Hozd a ruhám, de csak a bálit,
mert ma éjjel benne mulatok.

Van is nyitva tán hal is talán
a hamis rizsparány kis asztalán.
Maris, friss talány: harisnyalány?
Nyista riska, lám, baris karám.

Ez természetesen pont így igaz. Maris él, amúgy.

Rovátkolt vámpír

Megjöttem, leülök a székbe,
de honnan jönnek ezek az izék be?
A gép zúgna így? Aggódva ülök.
De nem. És nem is én hegedülök,
de akkor ki, hisz nincs itt senki:
ez biz a rovátkolt vámpírt jelenti!

Kezembe’ pár lapot összefogok,
s intek egy bye-bye-t
csak semmi twilight
megdöglötök most, szúnyogok!

Abban az esztendőben, annak is a júniusában, az Úr 2010. Évében átokverte nagy szúnyoginvázió volt, hogy az ablakot nem tudtam este kinyitni, mert a dögök bekommandóztak a szúnyoghálón át is. Minden este lefekvés előtti program a szúnyogvadászat volt. Ezt a verset egyébként nem sokkal később egy szúnyogirtós cég felrakta a honlapjára reklám gyanánt. Meg is lepődtem. Mondtam is, hogy hő.

Markoláb

Ha volna még, volna még,
egy falásnyi tiszta ég,
hátha még volna tán
egy kupányi óceán.
Új világ, ősi nap,
éhes Űr enni kap,
egyesül, szétszakad,
vaksötét űr fakad.

Ó, a tág végtelen
mind az én asztalom,
mit te adsz énnekem,
jó uram, azt falom.
Új világ, ősi nap,
éhes Űr enni kap,
egyesül, szétszakad,
vaksötét űr fakad.

Ez egy dal, amire valaki az hitte, hogy Pély Barna szám ihlette, amin kicsit kiakadtam, természetesen.

Téli verspár

Itt van a tél, hideg a föld,
de az Eget te ne pöröld!
Vitatkoztok, mit tegyetek,
tüzelőnek mit vegyetek?
Hajba kapni nem érdemes,
mert az élet ideiglenes.

Vegyél fát, én veszek szenet,
hülyék, akik veszekszenek,
csuhajja!

Volt az a rím, vagyis nem éppen rím, de mégis, hogy veszek szenet / veszekszenek. Aztán a többi már karikacsapás.

Nagyon vártam már a telet,
gyúrtam is egy hóemberet.
A sipkája lyukas fazék,
– így se gyakran fogalmazék.
Ló brikett a szeme-szája,
kétgombócos a ruhája.
Fegyvere egy éles ásó,
igen vérmes óriás ő.

Bejönni most senki sem mer,
mert a kerti-fagylaltember
a kertkaput jól vigyázza,
ki nem Babut, leigázza.
Összességében egy nyerő,
igen baró hóember ő.

Ez a világon az egyik a két vers közül, amelyben feltűnik a Babut. A babutok különleges, nagy hatalmú kis lények, természetükről a másik vers többet árul el, de azt sajnos titokban kell tartanom.

Bús Dorka

Volt egy lány, úgy hívták, Bús Dorka.
Magába csalta a kút torka.
A manó, ki meglelte
a lányokat kedvelte:
remek belőlük a hústorta!

Ez az első limerickem volt, ami egyben grimericknek is beillik. A buszon talált rám.

Sad End

…and when they met in Willow-Hollow,
the frog-god said a shallow hello
and grabbed and snapped and he would swallow
the unfortunate little fellow.

At the end of the world

At the end of the World
in the forest of Night,
where no one has heard
the smell of the light,
there in their caverns
out of your sight,
roar the fog-tigers,
their eyes are so bright

I went there last night
with spear in my hand
and saw their grim shadows
all over the land,
and there in the smoke
of my smouldering dreams,
saw one of the mist-folk
that constantly screams,
and beyond a small hill,
near to a lake,
I noticed the headstone
of William Blake.

Tegnap álmomban jártam itt és láttam ezt. Elég ijesztő álom volt. Csodálatos, ijesztő álom.

A Halvajáró báró

Van a ligetben, a Városligetben
egy kóbor torz szobor.
Ki tette oda, nem tudja senki.
Jelenléte a káoszt jelenti,
s származását a homály belengi,
mi minden élőt s holtat elsodor.

Nappal nem egyéb ő, mint egy
rút műalkotás,
kicsúfolja és jól kikacagja
szája nyomát is rajta hagyja
az arra sétáltatott
sok kis óvodás.
De éjjel, amikor alszik a tér,
a valóságfolyás
s az idő egy percben megreked,
megfagy a vér és megreped
az álomzáptojás.

Ő az éjszakára váró
halva járó báró,
ki verebeket etet a parkban,
s amikor a gyerekek nem figyelnek,
lenyeli őket halkan.

Amikor meg csak egyedül nézed,
a feje helyén egy hal van.
Éjjel elfogy körülötte
minden józan ész,
s az éjfélt ha az óra elütötte
kezdődik a vész.

Rekreációs szörnyálom

A környezetszennyező
gennyező szörnyeteg
álmai könnyedek,
szemhéján könny pereg:

álmában kis kerek
ízletes kisgyerek,
lábával térdig a lávában
gázol, majd hempereg.

Áradó tengerek,
véradó emberek,
jókedvvel ébred a
környezetszennyező
gennyező szörnyeteg,
meggyógyult, nem beteg.

Jó tanács veszélyes szituáció esetére

Kinn az erdőn van egy ház, ördög lakik benne,
ha arra jársz, az a gáz, hogy szívesen megenne.
S mikor éppen nem figyelsz, a fejed leharapja,
jó pár lefejezett holttest e mese alapja.
De ha álcázod te magad bölcsen jehovásnak,
meglátod, hogy kiadja majd ő is magát másnak.

(Tanácsomért pedig szépen adjál hálát másnap.)

Esik eső karikára

Esik eső karikára,
nagy a sarki Mari kára.
Valahány csepp esik rája,
úgy megy szét frizurája.

Egyszer csak az éj közepén kiment az áram, én meg kimentem megnézni, hogy hova, közben az áram visszajött én meg kint maradtam. Nem tudom, visszajöttem-e.

Őszi grimasz

mert mert mert mert:
nem az avar az ami zavar,
de az amit az avar el akar:
rejteni, mint álca betakar:
sok kis kupac kutyamutyaszar.

Egyszer többedmagammal mentünk valahová és úgy esett, hogy beleléptem egy jó adagba. Viszont ettől olyan nevetőrohamot kaptam, amire többen máig is emlékeznek. Ez annak a pár percnek az emlékműve.

Nem normális abnormális

Csak tudnám
hogy kerül a kertembe egy bűzös láp,
és mért nyúl ki belőle az a randa csáp
de folyton
kikúszik és ellopja a paprikát
és azt képzeli, nem látom a rácson át
de téved!

Felszólítom: a szomszédra váltson át,
franc se rendelt ilyen retardált csodát!
Az biztos!

Sose kedveltem a szomszédunkat, egyszer meggyanúsított, hogy mi tanítjuk arra a kutyát, hogy a kerítésen keresztül átsz**jon hozzá. De ez aljas rágalom, a kutyánk csak eredendően okos állat.

A fodrász és a hidra

Fodrászhoz ment a Hidra
s szólt: – Kérem vágja rövidre!
De hiába nyesték,
hogy lejött a festék,
s a kések közt pattant a szikra,
mert minden kis szálnak,
amit lekaszáltak,
azonnal kinőtt az ikre.

Ez is ilyen limerick féleség, mégha nem is tartja be a szabályokat. Jobban belegondolva, akár Harry Potter is lehetne, csak arra nem rímelne.

Szín az űrből
Mottó: Nem nevezném ezt a képet remeknek, akik látják, mind eléggé remegnek.

Happyendes változat:

Volt egy szín, most jött az űrből.
Borzalmat csinált a csűrből.
A farmer meg eladta,
nem kell az ebadta,
jobb kimaradni a zűrből.

Kevésbé:

Volt egy szín, most jött az űrből.
Borzalmat csinált a csűrből.
Kevés a kis-balta
ellene, befalta
a farmert s belőle szürcsöl.

Lovecraft Szín az űrből című novellája nyomán. Nyomán, mert ugye abban a csűr nem változik szörnnyé, hanem mozgó növények, meg szétmálló háziállatok vannak, de ez amúgy is csak ilyen kis móka.

Bówli
(Beowulf-paródia)

Bówli bewezetése

Ím, itt vagyok!
Ismét irdatlan izgalmakat írtam,
melyeket mindnyájatoknak most mindjárt megmutatok.
Régen rengeteg remek regékben rótták rúnákkal
bután bégető barmok: birkáknak barna bőrére
veszett világok vitézeinek viadalait.
Talán tököt termelni tízszerte tisztességesebb,
mint millió megveszekedett mukit macerálni
egy eszeveszetten élezett egyenes eszközzel,
de dísztököknél, dilinyósok darabolására
szerintem százszor szívesebben szegezed szemedet.
Hát halljátok hiteles hírét hatalmas hősömnek,
s ősidőkben őgyelgő öntelt, öreg ördögömnek
csillogva csobogó csodaszép, csenevész csermelyek
és elképesztően elhagyatott erdőségeknek
veszedelmesen villámló vad, völgyes vidékéről.
Először egy eszelős északi embert említek,
aki arra alapozta az ábrándos álmait,
hogy hórihorgas, hirtelen-haragú, halpofájú
sziszegős szörnyeket szabdal szablyával szerteszéjjel.
Na, nézzétek nem-norvég nagyságának nemes nevét:
Bátor Be’ówli, birtokban bővelkedő, bölcs bajnok.
Temérdek telek tehetős tulajának tétetett,
tehát töretlenül tudta támogatni terveit.
Eleinte egyetlenegy eszeveszett egyedet
se, sárkányt se sodort sikamlós sírbavalónak
a szüntelen szemtelenül sziszegő szúrós szellő.
Biz’ bátor Beowli bárdját babrálta, s bámult bambán.
Talán temérdek telkén töktermelésről töprengett.
Mikor messze-földről, magas melákok mutatkoztak
követeiként a Kőkardos keleti királynak,
Rothmárnak. „Rokonod rettentő rémség riadalma
miatt menesztett minket” mondták a magas melákok.
„Sürgős segítségedért sírunk sokan! Sorakoznak
hosszú hajóink, hogyha holnap hazatérnél hozzánk,
s megszabadítanál minket mérges mészárlásától
a visszataszító, vérmes, vérivó vendégünknek.”
Biz’ bátor Beowli búsongása befejeződött,
s bizony burkolatlanul boldogan beleegyezett
a dologba, s a dánok diadalmasan dörmögtek.
Iziben indultak is iszonyatos izgalmakban
még mielőtt másnap magasra mászna magában
a nagyon narancsszínűből növekvő nap. Nem nagyon
tétováztak, a tenger tajtékos tetején tettek
meg megannyi mérföldet, míg mindnyájan megérkeztek.
Könnyedén kirakodtak. A költséges kabátokat,
s a hasonló holmikat hatalmas halmokba hordták.
Ajándéknak akarták adni, amint akkoriban
ilyesfajta illendőségek igen ildomosak
voltak. „Vendégségbe vigyél vegyesen valamit” volt
a jelszó. Jó-barátnak lyukas jakbőrt jellemtelen
adni. Azonban az aranyos amfora ajánlott.
Azután, amint abbahagyták az aranyos ajándékok
poros partra pakolását, pár percnyi pörlekedés
végeztével vitézünket vezérükhöz vezették.

II. rész
Vendel viszontagságai

Hideg helyen, hatalmas hófödte hegyek határán
építették ez esztelen emberek elbűvölő
Betonwas Bunkerukat. Benne bűbájos bútorok
sorakoztak. Setét sarkait sohasem söpörték,
s faggyú fáklyák fényénél finomságot falatoztak.
Szerencsétlenül, szigeteletlenül szerkesztették,
s szegények a szúrós, szivárgó szelektől szenvedtek.
Ennek ellenére (eszesen) emelvényt emeltek
kiváló Kőkardos királyuk kedvére, ki közben
fűtéscsőhálózat felszerelését fontolgatta.
Ezen emelvény elébe érkeztek embereink,
Rothmár remek rókaprémjében rémesen remegve
ült az ülepén, s üres üvegeket ütögetett.
„Vezérem! Vérmes Vendéged veszedelmétől vacogsz?
Istenekre! Ily irdatlan iszonyat idegesít?”
beszélt bátor Beowli Betonbunker bírájához.
„Fenét! Fiam, fránya fűtést felejtém felszerelni”
felelte a fejedelem. „Féktelen Fenevadunk
förtelmes fejét felütve figyel, s Fekete Földjén
feni fogait fiaimra. Fullasztó fellege
félelmet fakaszt. Fojtogatja, s falánkan falja fej
veszejtve vitézeimet e Veszedelmes Vendel!
Végül vinnyogva, véresen vonszolja valamennyit.
Vállalod-e e veszedelmet, s véle verekedsz-e?”
S bátor Beowli boldogan bólintott barátjára.
„Sejtettem! Sebes segítségedből siker sarjadjék!”
Aztán ajándékaikat átadván asztalokhoz
helyezkedtek, hová hatalmas hordókból hozattak
bíborszín, bugyogó bort, s biz’ boldogan beszélgettek.
„Testvérbátyám, töprenkedtél-e talán töktermelésről
temérdek telkeiden? Terjedelmes területen
található termékeny táptalaj. Talán tudhatod,
hogy hazámban helyenként hulló harmat hogyan húzza
tetőfokára a töktermelés termésátlagát.”

beszélt bátor Beowli Betonbunker bírájához.
„Sajnos, sehogy se sikerülne” sajnálkozott.[1]“Sokat
próbálkoztunk például patiszonnal. Permeteztük,
pityamallatkor pattyogtunk pátyolgatni. Persze piciny
tököt termeletlenül teljesen tönkre tevődött.
Azóta almát aszalunk, azokból annyi akad!”
Ilyes ízes intelmekkel igyekeztek illetni
egymást, s elfeledkezvén az estről, az elérkezett.
A setétség sebesen suhant a sokadalomra,
s a fejdelem figyelmeztető felhívására
pilledten pihentek a pihe-puha padlózatra.
Sokáig semmiféle surrogás sem sertepertélt
semerre. A sárga sövény suhogott a setétben.
Aztán az alacsony ablakok alatt alaktalan
árnyalak akarta az alaposan atom-biztos
nyílászárót nyakával nyomorultul nyomorgatni,
sikertelen. Sokáig settenkedett sompolyogva
míg meglelte a megfelelő méretű megoldást,
azaz az ajtót, amely alkalmas általjárásra.
Darabig diszkréten döngette a drabális dög, de
a kapu kiszakadt, köszönést kihagyva, kéretlen
bizony berontott a bömbölő behemót borzalom.
A Vérivó Vendég, a veszedelmes Vendel visszatért!
Eszeveszett elképesztő emberszerű ellenség!
Káin kirúgott karbantartója! Keserves Kópé!
Szóval szépen a szuszogó szerencsétlenhez szökkent,
aki amott aludt az ajtó alatt, amikor az
irdatlan iszonyat ízekre ízlelte. Imígyen
felfalva a földön fekvő flótást. Feltápászkodott
bátor Beowli a borzalmas bárdjával, s bömbölte:
„Bárd? Beh! Bárdtalanul is beledöngöllek a betonba!
Te termetes töktetű! Torkodra tapossak talán?”
Vérivó Vendel válaszolt volna valamit, viszont
beszédben borzasztóan bénának bizonyult. Bezzeg
bátor Beowli! Bőszült behemót bikaként bömbölt!
Megragadta a marcona monstrumot, s megszorítá,
Hogy az heveny halálfélelemmel hörgött hevesen,
s érezte, ezen eszeveszett északi ember
hetvenhétszer hatalmasabb hentes, s hogy hamar hulla
lesz. Legott letépve, lazán lifegett legféltettebb
karmos karja. Könnyűszerrel kitépte azt a kemény
Beowli. „Berzenkedsz, barom?” bömbölte, s boncolgatta
Volna, viszont vérmes Vendel végleges vereségben
visítva vonaglott veszett végtagjáért. S végül-is
szabadulván szörnyű szorításából Széjjeltépő
Beowlinak, beleiben bukdácsolva barlangja
mélyére menekült magában morogni. Mikor a
dánoknak dobta diadalmasan a dög darabját,
dördültek a dobok, dirregve-durrogva dicsőségét
bátor Beowlinak, s buktát a borzalmas baromnak,
a Vérivó Vendégnek, végtagját vesztett Vendelnek!

(A dán daliák díjul derékaljnyi dísztökmagot
hurcoltak hatalmas hősünk hajójába, s hiteles
honosított hitlevelével hóhérkodásáról,
hurrázást hallván, hajóján hümmögve hazaindult.)

Volt egy nyaram, amit azzal töltöttem, hogy kiástam egy pincét. Ez idő alatt sok verset írtam, hogy ásás közben lefoglaljam az agyam. Ez az egyik. Egyébként minden sor pontosan 15 szótagból áll. A másik vers meg egy 1500 soros verses mesefordítás, ami nincs benne ebben a könyvben, de fent van a neten. Ó, azok a régi, rühes szép idők.

E.A. Poe: Más álmodás

Kicsike koromtól fogva más-
ként vacakolok én, más álmodás
ül szemeimen és más cekkület
ás kutakat ide oda: a meggyszüret;
Más csapból csorog ez a szörnyület,
és örömöm a bivalyos bődület,
és tüzesedni jó, mit a sáska rág
s ha szeretek is az is egy máskaság.
Kicsiként, amikor az ég hasadt,
a hasadékbol a varázs rámszakatt:
az igazi meg az a mély csúnyaság,
szekerez a ma is ős társaság:
pocsolyából lett folyta körbe,
hegyikucu törte görbe tőrbe,
Nap alatt, honnét rám folyatta
aranyos fényű lomb alatta,
csilla villám kecmeréből,
ég zsivajnak légteréből,
hol az ég egy cafra tinta
s felhője, mely szemre minta
(fejreállta hintpalinta)
egy tál csokis hőőspalacsinta.

Ez E.A. Poe: Egyedül-jének cke fordítása. Ez egy cke vers, az pedig egészen más tészta.

József Attila: Mama-cú

Már hete, hogy a mamacu-ra gondola,
hogy mindig ugyanaz a csuda pongyola,
és kosara rezege az a két kezén,
és emelet’e szalad, elé álla én.

Még mikor aki vagyok, őszinte volt,
és álla, kiabála, ki-be rúgta port,
hogy dobja el a duci rucit másnak át
és hurcca fel a padlakásra cké fiát!

De mente csaka ruci, nem ad enni se,
és megse szida, meg se nyikka, semmi se,
És minda ruci, cilla ruci felsuhog,
és körbe-karikába égre felfufog.

Én nem nyafoga, de a kampec felkavart,
és lácca mamacú nagy, mint egy sziklatarg.

Ó hosszú szürke haja minta lobbanás,
az égi patak bele csuda csobbanás.

Az az igazság, hogy ezt én tudom fejből, de az eredetit már nem. Ráadásul ezt jobban szeretem. Weird.

J.A. Gollamosan

Ki húz ki innen? Senki se!
Ha a latyakba kaptad a plattyot,
hasztalan akármi szentmise,
ha a lábad a sötétbe slattyog.

Van ez a verse József Attilának, a Nem emel fel. Gollam barátom egy szép ocsmány, nyálkás napon fogta magát és átköltötte hát.

Petőfi Sándor: Furafalu szélen áll a csudakocsma

Furafalu szélen áll a csudakocsma,
kicsi patakocska mossa csatakosra,
belegrimaszolna randa feje abba,
ha a rút éccaka nem teszi kalapba.

De a rút éccaka belecsomagolta,
meg a kerekerdőt is lelakatolta.
Aluszik a dereglye, kötele bogozva,
kuporog az éjfél, csöndbe’ kalapozva.

De a csudakocsma szerteszana dubbog
ütik a vasakat a rusnyafejü Khlubbok.
Rusnyafejü Khlubbok nyígva danolásznak,
hogy az egereka falbakaparásznak.

Kocsmaca édes, drága pici pálca,
lökce a borocka, nécc üres a tálca.
legyen ezeréves mint az öregördög,
és üssön úgy mint a feketecsütörtök.

Húccajacigólya nyígja ki a lelke,
kipenderedek én, a nevem Etelke.
Asztalara táncca, nem kelide tallér,
asztalara táncca, jöcce a gavallér!

Hirtelenjén megcörög az ablak,
“Neee danolácca, mert dübög a paplak,
azt üzenika dúlt druidanépek,
hogy szájraretesz vagy átok belétek. “

“Ördög üsse szét a druidákat,
te meg mecce, ölele’ a fákat!
Húccajacigólya, nyígja ki a lelke,
rúdrapattan mostan az Etelke

Elsetelt sok, zörge be meginta
c’ablakon át néz, megmereda hinta,
“Halkra le kérjük venni le a hangot,
tesztre eresztjük a közeli harangot!”

Ennek aztán a negyede se vicces,
fejre koppint, dea feje spicces,
a kocsma már ma többe sose dubbog
hazatakarodnak sebesen a Khlubbok.

Ez a kedvenc cke versem, és emlékszem, hogy irtó gyorsan írtam. A khlubbok egyébként otromba, bárdolatlan népek, olyasmik, mint az orkok.

Képzeletbeli társkereő

Azt hozták ki az új tesztek,
hogy a képzelt lényeim elvesztek.
Igazik lettek túlon túl,
s nekem maradt egy nyamvadt ghoul,
ami nem beszél, csak épp mordul.
Várhatom is míg felfordul.

Sajnos tagadhatatlan tény:
kellene nekem egy képzelt lény.
De elég nekem ez az emberbőr,
legalább te ne légy emberből.
Legalább te legyél bűvös lény:
Nap elől rejtő hűs ösvény,
igazi, eleven káprázat,
mely mint a világ, átáztat.

Sajnos tagadhatatlan tény,
én is az vagyok: képzelt lény.
Eleged van a sok emberből?
Az enyém se igazi emberbőr,
hol élek, az Éjszaka országol,
füstből vagyok és szalmából,
bár a kabátom hús és vér,
árny a fénnyel jó testvér.

Ismertem egy lányt valaha, látomás lehetett. De nem volt Abesszínia lánya, nem dalolt semmiről és cimbalmot se pengetett. De ő volt a valóságos képzeletbeli barátom.

Kesergő

Hol van a tűz, aki én voltam,
mért ülök itt most félholtan?
Talán mert szívem
egy kitalált íven
rendületlenül széthordtam.

Ezt olyankor írtam, amikor elvileg boldognak kellett volna lennem, akkor az volt a címe, hogy „elképzelt” aztán az önbeteljesítő jóslat működött.

Mérföldkövek

Nem tudok hozzád szólni
a hangom fehér zajjá lesz, ahogy elhagyja a torkom,
csak sistergés, ahogy az olaj ég a serpenyőben.
nem tudok hozzád szólni,
gondolatban virágot hoztam neked
papírból, szögből, hurkapálcikából és
mindenféle másoktól csent szavakból összetákolt idegen
virágot,
nem is virág már és én nem is merem átadni, mert megijednél
tőle, amilyen nem evilági, groteszk és
ahogy a szirmai sisteregnek és csattognak – elhessegetem hát.
nem tudok hozzád szólni,
a számból láthatatlan fekete buborékok jönnek vákuummal a
belsejükben,
minden buborékkal valahogy kevesebb lesz: mint a
langolierek, kiharapdálnak egy-egy kis darabot a valóságból  körülöttünk,
szerencse, hogy láthatatlanok
mint az álmok, melyek csak a saját bőrünk nedvesítik
nem tudok hozzád szólni,
az Úton nincsenek mérföldkövek.
a Nap ránk festett színeit ki is szívja belőlünk lassan
de bensőnk nem fakul meg –
a most nem ismeri az elmúlást.
nem tudok hozzád szólni,
hát hallgatok
és sosem hallott
ismerős zene szól.

Az ember elméje képes tele hallucinálni az üres szobát és pingpongozni saját magával, mígnem felöklendez egy szőrgombócot és a saját lábára köpi bojtnak. Azt lehetne hinni, hogy ez egy szomorú valami, pedig nem az. Valamiféle helyénvalóságról szól. Egy pillanatnyi harmónia érzésről, ami olyan, mint a középre beálló mérleg nyelve, mely akármelyik irányba tér is ki, az nem jó. Ha elmondod, hogy mit érzel, elveszhet az is, ami nincs. Ha nem mondod el, akkor sok mindenre rá lehet fogni. A Hagakure-ban egy helyen azt írják, hogy a legmagasabb szintű szeretet az, amit sosem fednek fel. Pl. erre. Vagy arra, hogy félsz. És ha pedig félsz, sokkal hamarabb lesz késő, mint gondolnád.

Ha kint hagyod

szomorú szívem fekete
csikorog a világ kereke
feljajdult odakint ma az ég
a vonat haza, mondd, megy-e még
ami van a polcon, nem elég
de mi lesz, ha a polc leszakad
betörött, kirabolt kirakat –
küzdött s belehalt a lakat
foltos a lencse
vagy a szem
ha
kint hagyod a szíved
megeszem

Az esőn túl

A szívben túl sok omladék van – széthajigált csorba percek – tűzön kopott vasfazékban régi álmok zsírja serceg.
Esik, egyre esik és a csontlakában ül egy asszony; elég  öblös az a dézsa, hogy egy szívet felolvasszon. Messze túl, egy lombja vesztett rengetegben áll az omló maradványokból hegesztett Nekeresdfelsoha Kunyhó.
Esik, egyre esik itt is, és az eső túl felén ő – hegyes fogú szörnyű vén nő – tüzét szítja, néha mormog:  vajon te is hallod-e túl az esőn, hogy a hitvány fazékból a zsír kicsordul, és a szívem sűrű vért hány? A te füled süket énrám, és az én szám pedig néma: öngerjesztő e probléma. Túl az esőn, más irányban ily bolond, mint én, vajon ki tudja hány van.

Eredetileg az első mondata volt meg, aztán jött egy esős éjjel, amikor arra gondoltam, hogy ha az eső túloldalán varázslók járnak, ahogyan azt Susanne Clarke: Hollókirály-ában olvashatjuk, akkor az eső lehet egyfajta átjáró, ami elvisz minket abba a mesebeli erdőségbe, ahol a szívünk lakik valaminek a képében. És az eső kapcsolatot teremthet köztünk olyanformán, amikor az egymástól távollevő szerelmesek egyszerre néznek egy közös csillagra, vagy a Holdra. Ugyanakkor, ha számodra az eső csak hulló csapadék, gondolhatok én bármit.

Téglák

néha megáll és megpihen
leteszi a hátizsákját,
leül egy fa alá
és egy fűszálat szívogat
az ember alakú fekete folt hangtalanul
oson a fák között s amíg ő a fa tövében ül
egy újabb láthatatlan
téglát csempészik a zsákba

amikor tovább megy, lábaiból fehér
hajszálerek futnak a föld alá-
vékonyak mint a most és hosszúak
mint az emlékezés
a fekete folt egy faágon ül
a fa mint egy bűvész meghajol
a hátizsákban
hangtalanul porladnak a téglák