SkizofrÉN

Amikor este végtére hazaér,
lopva benéz, hogy szabad-e a pálya,
de sajnos megint látja: megelőzte,
vacsoráját is előtte főzte
s falta fel előle a paranoiája.

Ráadásul,
ott ül a fotelben, arra gyanakodva,
hogy valaki utána leskel.
Kissé lüktet már az agya odva,
ahogy les kinn ninja-lopakodva,
s szemez a másik testtel.

Kattanás, most belöki az ajtót,
hamar a konyhába térjen,
tiszta mázli, volt nála egy pót-
kulcs (kellett, hogy kérjen).
Kisvártatva, már a hasa telve,
belehuppan a nagy puha fotelbe,
s vár, hogy végre hazaérjen.

A pálya / paranoiája rímpárról jutott eszembe, és eléggé szeretem mondogatni.

Nú és Hepszu

Nú volt a világnak legelső meséje,
és Hepszu volt a bűvök vándora;
s Núnak minden csapongó szeszélye
Hepszu útjának volt lábnyoma.

Nú alkotta meg a nyúlós messzeséget,
és Hepszu mondta azt el, hogy milyen;
Nú mosolygott, s mosolyában égett
a Nap, s a Hold, s mi valamennyien.

És bár Nú örökkön mozdulatlan állott,
ő mégis ott volt mindig mindenütt,
s továbbálmodta, mit Hepszu látott,
ki minden szűz ösvényt rongyosra nyűtt.

Nú és Hepszu egymás testvérei voltak,
miként a fának ága s gyökere,
Hepszu emlékei Núba folytak,
és így zárult az álmok köre be.

És Nú akkor testet alkotott magának,
s a fényben erdő s tenger csillogott;
s Hepszu eleget tett óhajának:
a két fivér egy mesébe fogott.

Mi az ő képmásukra alkotva éljük
életünk, tűrve vad hullámait,
s közben folyton egymásnak meséljük
Hepszunak és Núnak álmait…

Egy ebédre emlékszem, ami után pudingot ettem, aztán nekiálltam firkálni. Firkálás közben párhuzamosan rajzon és szóban született meg Nú és Hepszu. Nagyon sokáig ez volt az egyetlen nyomtatásban megjelent versem.

A mindenség szíve

A mindenség szívére csukott szemmel
célzott nyíl a vers.
De ha a mindenség szíve pontszerű,
a tér meg szokás szerint végtelen,
a nyíl a célt elérni –
egy türelmetlen rímmel – képtelen.

Ez valami olyasmire céloz (khm), hogy kár erőlködni, a jó dolgok úgy is olyanok, mint az érett gyümölcs. Ha előbb szeded le, savanyú, kemény, vacak.

Szakadt zsebek

semmit se tettem csak történt velem,
mondta a költő, én hittem neki
bár tudnám mért vagyok ily esztelen,
az okot, ha én nem, úgy ki sejtheti
itt nincsen béke sem éjjel sem nappal
ébren a szörny mar ki éjjel vagyok
ha alszom a rémálmok tócsái gyűlnek
a szörnylábnyomokban mit hátrahagyok
mint vízvezetékben gyűlik a vízkő
úgy gyűlik bennem az árnyékhomok
e nyállal vegyített keserű ízből
hernyóként magamnak bábot fonok
a régi dolgokra nem is emlékszem
mint kéretlen levél mind spambe került
emlékek gyanánt fotókat látok
a pókforma méhsereg szerterepült
ha arcokra nézek, nem fókuszálok
a távoli megszűnt ha közel került.
egy világot hordasz egy zsákban mögötted
láthatatlanul mint mindenki más
száját holt kitártad, hol összekötötted
mint egy megzavart fejű mikulás
hiába fürösztöd akárki vizében
az arcodról nem jön le úgy ráragadt
a festék, csak az van s ha volt is egy arcod
nem látta senki, árnyék maradt
de mért kell, hogy önmagam elől is bújjak
mért csak ökölben bátrak az ujjak
nem kell az álarc,  a messzi, a büszke
lennék bár inkább száraz fa üszke
mi cserépben élt az asztalodon,
lennék bár gyűrődés mosott ruhádon
kivasalsz, eltűnök, jó úgy nekem,
bárcsak annyit a jövőbe látnék, hogy
milyen lesz mosolyod elvesztenem
lehet hogy ez is tévút, mint sok más
hisz csak a képzelet fogja kezünk
előre nézünk, ám csak hátra látunk
s a be nem varrt z-sebekből mind elveszünk.

Ködördögök

Fúj a szél az ember világa felett,
van, hogy lecsap és van, hogy csak lebeg.
Hogy meghalld sikolyát, hunyd le a szemed!
Az emberek bábok, a bőrük kitömött,
varratok vannak a hajlatok között.
De mindben más a kitöltő anyag,
egyik figyelmes, a másik hanyag,
egyikben kő van, másikba’ füst,
harmadikban sűrű sárga zagy,
bármi is, egy kis részt hátrahagy
folyton és te magad nem láthatod,
amint a bensődet másnak adod,
amint más belsejét beléd keni,
amint egy harmadik fogát feni.
A szél lemerül, érzed a házak felett,
a tegnap sziklája mára megrepedt,
a résen át kihűti jó meleg lakod,
mindig zárd be jól az ablakod!
A csalfa napfény messzire vihet,
a kerten túl a kiszáradt liget
fái között egy ködördög mozog:
szívét ássa – látom s nem kiáltozok.
A súlyos ég az üvegre feszül,
remegnek a karcos ablakok,
de melyik a kint és melyik a belül?
A báb, a szél, az ördög én vagyok.

Ami nincs

Minek írjunk arról, ami van.
A vanság megvan úgyis önmagában,
mint egy kakukk örökéhes csőre,
az életed kell, s egyre több belőle.
Arról kell írni, ami nincs,
a sivár földre magokat lehints,
s nézd, hogy a föld részegül-e tőle.

Nem szeretem azokat, akik a jelen korról, a jelenvalóságról írnak, ahhoz elég kinyitni a windows-t, bekapcsolni a tv-t. Én azokat szeretem, akik titkos ösvényeket mutatnak, ahová el lehet menni kalandozni, felfedezni, ahol el lehet tévedni és elveszni örökre.

Phosphorus
Luciferi primo cum sidere frigida rura
carpamus, dum mane novum, dum gramina canent

A fényből jöttem és
a fénybe térek vissza;
minden ébredés
egy életem felissza.
Egy álom járta lét
még e hűvös, régi földön
s a múltnak köntösét
végre már felöltöm.
Ám addig csendesen,
meglapulva járok,
s az éj sötétje sem
ijeszt, ha varju károg.
A tegnap erdején,
néha elfelejtem én is,
hogy álom voltam én
ha sok szász száj idéz is.
Az ágnak, mely lehullt
ki az eredeztetője?
A jelennek a múlt
csak fényes kiegészítője.
Míg élezik a tőrt,
-a függöny szorosan behúzva-
a tétlenség a bőrt
belülről lenyúzza.
A tűzből jöttem és
a tűzbe térek vissza;
minden ébredés
az előzőt felissza.

Valahogy egyre kevésbé törődünk a múlttal, azt érzem. Mert a hagyományőrzés csak akkor valódi, ha töretlen és nincs benne megszakítás. Ha valamit megpróbálunk újra életre hívni, az már valami más.

Schrödinger gömb

Árnyék és fény a testének mélye,
felszíne fénytelen hűvös acél.
Nem szökhet el a szférák zenéje,
hevítse nyártűz, vagy marja a tél.
Bordáit szegecsként tartják a rímek,
e kötés büntetlen nem oldható.

Gyomrában nyüzsögnek némán a színek,
s gördül a hatalmas élő golyó.
Egy Schrödinger-gömb, mely élő és holt is,
hol egy-anyagból van a jövő s a most;
magától lopott, ki téged rabolt is,
hát bíztasd vagy szidd meg a gyalázatost!

A milliárdokhoz pár ezer év semmi,
egy faj tévedése, csak kis hiba.
A véletlenre is rá lehet kenni,
s az acélgömb kipukkadt, vége van, ennyi,
nem mehetünk többet már moziba.

Yule-ünnep

Láthatatlan szárnyas kecskék
lerágták a fáknak lombját,
és a Napot elkergették
és a szelet megrontották.

Nem aranylik már a körte,
nem piroslik már az alma,
fagyostorral meggyötörte
Magyalkirály rémuralma.

Koromszínű szárnyas kecskék,
alabárdjaik dübögnek,
balsorsát már elfeledték
a tűzszemű rémtököknek.

Mikor legmélyebb a katlan,
hová a Nap be lett zárva,
s árnyak úsznak láthatatlan
a szívünkben ki-be járva,

Eljön akkor majd a gyermek,
Tölgykirály lesz őbelőle
Yule-kor, s együtt ünnepelnek –
apad majd az Éj előle.

Megint a buszon jutott az a sor eszembe, hogy a fáknak levelét lelegelte a lét. Aztán ez lett belőle.

Lány a stégen

Félszemű lány ül a stégen,
arcán kalózkötés, a lábfeje belelóg a folyóba.
A háta mögött két fekete madár olvas valamit
egy kis barna kőrisfanyugágyon.
Az egyik megbillenti napszemüvegét,
felsóhajt, tovább olvas.
A lány szemében visszatükröződik égbolt.
Kék-fehér fürdőruhájának párhuzamos csíkjai
összeérnek a csípője körül.
Rövidre nyírt fekete hajának tincsei lassan ringanak,
ahogy fordul a bolygó.
Nem sokkal arrébb egy idős férfi ül
a vendéglő teraszán és iszik.
Valaha hullámegyenletekkel rótta tele még
a jéghideg söröskorsókat is,
most a Nap elől az árnyékba menekül.
A lány hátra dől, karjain megtámaszkodik,
és élvezi a napfényt.
A vörös eltolódás lehetséges oka, 15 betű-
mondja az egyik madár.
A lány megrázza nedves haját és a lehulló vízcseppek
két szót rajzolnak a stégre,
ami szinte azonnal elpárolog.

A férfi maga elé bámul.
Ismerős alakot pillant meg a
fémtálca tükrén.
Hajszálaiba mélyen belerágta magát
a krétapor. Kék-fehér kockás ingén
foltokat hagyott a sör és a verejték.
Homloka épp oly barázdás, mint a lapok,
amiket összegyűrt, mielőtt a szemétbe hajította.
Napok, évek, egy egész élet veszett el

amiatt a pillanat miatt, amelyben – még kis gyermekként-
belenézett a lány szemébe, akit véletlenül elcsapott
a játékmotorjával.
Most egymagában ül és az üres stégek felett röpködő sirályokat nézi.
Egyetlen pillanattal azelőtt,
hogy a pult felé lendítené a karját,
megjelenik mellette egy pincérlány.
Kék-fehér csíkos köténye finoman meglebben,
amint egy kis kövekkel teli bőrzacskót
tesz a férfi elé.
Az felemeli a tekintetét, s látja, amint a lány mosolyog és a szemében visszatükröződik az égbolt.

Nem tudom, hogy jött ez. Mindenesetre most találtam meg véletle-nül, tulajdonképpen majdnem elveszett. Magyarázatot tudok írni hozzá. A férfi egy fizikus, aki azért lett az, hogy kikutassa a dolgok természetét, amire ak-kor ébredt benne vágy, amikor gyerekként elütötte a motorjával a lány odint és belenézett a szemébe. Odin a legenda szerint ismeri a világ  minden titkát. Amikor ivott a Világfa gyökerénél eredő forrásból, akkor kapta meg a tudást, de cserébe elvesztette a fél szemét. Illetve kilenc napig lógott a Világfán, az Yggdrasyl-on, ami egyébként kőrisfa – felakasztva, meghalt és utána amikor feltámadt, akkor kapta meg a rúnákat, melyekkel megmondja a jövőt. Ezek a rúnák vannak a zacskóban, amit a lány a férfinak ad. Mind a három lány Odin különböző alakban. A két holló Odin  hollói: Hugin és Munin.