Ezen az oldalon az előkészületben lévő új fordításkötetemről osztok meg információkat.

Hátlap szöveg

“Egy test hevert a nyirkos kőlapon,
s rút lények ültek tort a test körül.
E fakó föld, tudtam, nem otthonom,
ez Yuggoth, itt oly idegen az űr!
A test felém sikoltott egy nagyot,
s már késve eszméltem, hogy én vagyok!”

A kozmikus horror mestere, H.P. Lovecraft, nem csupán a próza világában alkotott maradandót, hanem a költészet műfajában is mély nyomot hagyott. Fiatalkorában elsősorban költőként tekintett magára. Lelkes olvasója volt Poe-nak, Keats-nek és Baudelaire-nek és számos olyan szöveget írt, amelyeket ma prózai munkásságának kiindulópontjaként tartanak számon. Versei a tér és idő határain túli rettenet világába vezetnek, ahol az emberi elme a végtelenség szélén botorkál.
„Mint ahogy minden fikció előbb a költészetben öltött testet, ugyanígy a költészet révén talált utat a nívós irodalomba a hátborzongató is.”
— H.P. Lovecraft: Természetfeletti Horror az irodalomban

Ez a válogatás Lovecraft legizgalmasabb weird verseit gyűjti egybe, köztük a legendás Gombák a Yuggothról harminchat szonettjét, a középkori kísértethistóriákat idéző Pszükhopomposzt, valamint olyan különös darabokat, mint a Rémálom-tó, a Poe-éta Rémálma és a Reménytelenség. Ezek a versek sötét, ismeretlen univerzumokba vezetnek, ahol a csillagok mögött ősi istenek álmodnak, és ahol az emberiség csak egy futó rémálom a kozmikus végtelenségben. Fedezd fel a mélység hangját, amely Vachter Ákos különleges fordításaiban kel életre — egy költő, aki Lovecrafthoz hasonlóan maga is E.A. Poe és a sötét romantika kultuszának követője. Hagyd most kicsit magad mögött a “ kómát, mit úgy hívnak: élet, rút kómát, mit úgy hívnak: élet,” és merülj el a rettenet költészetében, lépj át a végtelenbe, ahol a valóság határai feloldódnak, és az ismeretlen kitárja kapuit! Mert

„e földtekén virág minden, mi szép,
s a kallódó emlék mind itt ered,
az idő csillagfénysodorba lép
bejárni mind a végtelen teret.”

Ó, és ne feledd azt sem, hogy ph’nglui mglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl FHTAGN!

---

Feliratkozás előrendelési értesítőre

A feliratkozást a kapott emailben meg kell erősíteni, hogy rögzítésre kerüljön!

Add meg az email címed, ha szeretnél időben értesülni az előrendelés indulásáról (ami valamikor nyár végén várható). Ehhez a választható kategóriák közül jelöld be a ‘Gombák a Yuggothról előrendelés’-t. Ha másik kategóriát is választasz, akkor az abba tartozó új posztokról is kapni fogsz értesítőt.
De ne aggódj, nem írok gyakran új posztot. 🙂

A feliratkozásoddal segíted megtervezni a könyv példányszámát is, amit ezúton is köszönök. A célom 500 feliratkozó gyűjtése, akik várhatóan szeretnének majd egy példányt a könyvből.

---

H. P. Lovecraft (1890-1937)

az amerikai weird és a kozmikus horror egyik legmeghatározóbb alakja. Műveiben az ember jelentéktelenségét ábrázolta a felfoghatatlan, közömbös világegyetemben – ezt a szemléletet ő maga kozmicizmusnak nevezte. Elbeszélései és versei a horror, a fantasy és a tudományos-fantasztikum határvidékén mozognak, gyakran egy baljós, fiktív Új-Angliába helyezve.

Életében alig ismerték, művei főként ponyvamagazinokban jelentek meg, anyagi és lelki nehézségek között alkotott. Legfontosabb írásai – köztük a Cthulhu hívása, Az őrület hegyei és Az árnyék az időn túlról – halála után váltak klasszikussá. Hatása máig él: nevéhez kötődik a Cthulhu-mítosz, valamint a „lovecrafti horror” fogalma, amely a modern fantasztikus irodalom és popkultúra egyik alapkövévé vált.

---

A november végi H. P. Lovecraft Találkozón elhangzott beszélgetésünk előtt sikerült egészen váratlanul verset is felolvasnom, mármint nem számomra, mert én tudtam róla, csak mivel másnak nem szóltam, így az elejét nem tudta senki felvenni. Hehe.

Egyébként itt Lovecraft legenda szerinti első versét mondom el a fordításomban. 6-7 éves korában írta, és az igen kötött szerkezetű verseben Odüsszeusz kalandjait foglalja össze a kötelezők röviden sorozatot megszégyenítő terjedelemben.

@akosvachter

Ebben a videóban pedig a 2024-es II. H. P. Lovecraft Találkozón elhangzott Csizi Norberttel folytatott beszélgetésünket hallgathatod meg:

---

Interjú Vachter Ákossal

Előbb írtál verset, mint fordítottál? Mikortól nevezheted magad költőnek, és mikortól fordítónak?

Sokkal előbb írtam verset. Lehet, hogy viccesen hangzik az ilyen „már gyermekkoromban is” típusú kezdés, de hát ez volt. Szóval valamikor nyolcéves korom körül írtam először verset. A tavaszról és vízimadarakról szólt. Már akkor is egy papírfecnire írtam, amit aztán elhagytam. Akkoriban többnyire mesékkel vacakoltam, és egy szörnyek által megszállt szigetről szóló kisregényt is írtam. Azt is papírfecnikre. Na jó, írólapokra, de legalább írógéppel, mert akkor még számítógép hírbe’ se volt.
Igazából óvodás korom környékén nagymamám mániája volt, hogy állandóan Petőfivel kínzott. Legjobban a Helyiség kalapácsát nem bírtam, vagy talán az Apostol-t. (Amik persze remek versek, de öt évesen?!) Valószínűleg így kerültem kapcsolatba a költészettel, és távolodtam el egyszersmind az úgymond „normális” versektől.
Azután tizenhat éves lehettem, amikor először beleszerettem valakibe, és megint írtam egy verset egy papírfecnire. Igen, ezt is elhagytam, de ez egész jó kis vers volt. Bár elég nyálas. Majd pár hónappal később egy téli estén az jutott eszembe, hogy milyen szuper lenne írni egy verses mítoszt az akkoriban nagyon menő Hódító nevű internetes stratégiai játékban lévő országomnak, amit amúgy Holtlápnak hívtak a Gyűrűk Urából. (A grafikája lényegében egy excel táblázatféleség volt, semmi animáció, még egy nyomorult kép se, így elég jól jött minden képzeletet serkentő támogatás.) Úgyhogy neki is láttam, és annyira jó érzés volt verset írni, hogy megint akartam és megint. Akkoriban kb. öt naponta írtam valamit.
A fordítás nem is tudom, hogyan jött. Szerintem csak ki akartam próbálni, hogy meg tudom-e csinálni. Kihívást jelentett. Meg volt olyan, hogy valami nagyon monoton dolgot csináltam, és le kellett foglalnom az agyam. Például volt olyan, hogy hetekig ástam, és akkor találtam egy ezerötszáz soros elbeszélő költeményt, és közben azt fordítottam, hogy ne unatkozzak.
Verset fordítani egyáltalán nem olyan, mint prózát. Ahogy Kosztolányi is mondta, a versfordítás olyan, mint „gúzsba kötve táncolni”. De mégis tánc. És szerintem annyi a titka, hogy egyszerűen nem kell leírni, ha nem jó. Ha vacak a rím vagy vacak a ritmus, akkor át kell húzni és újraírni. Ezért is nekem teljesen kiszámíthatatlan, hogy mennyi idő lefordítani egy verset. Van, hogy hamar megy, de van, hogy egy versszak egyáltalán nem sikerül aznap, mert egyszerűen nem találom azokat a szavakat, amiket keresek. Egyébként ez már sokat javult, mára sokkal gyorsabban megy.
Emlékszem, hogy a *Shalott kisasszonya* fordításomat Tennysonntól kétszer készítettem el, mert az első verzióban sok helyen nem jött ki a jambikus lüktetés. Aztán rengeteg telefirkált papírfecnivel később megszületett a második verzió, ami sokkal jobb lett, és meg is jelent egy rendes irodalmi folyóiratban. Nemrég pedig a Magyar Nemzeti Galériában is kint volt a falon egy részlete amikor a Shalott hölgyét ábrázoló festményt állították ki.
Engem nagyon tud bosszantani, amikor egy nagyszerű versnek megjelenik egy vacak fordítása, mert az azt a hamis képet festi a költőről azok szemében, akik nem tudnak az adott nyelven, hogy egy béna verset írt, holott a fordítás a béna. Például amikor alapvető hibák vannak egy versfordításban, ami miatt az adott sort kapásból ki kellett volna húzni és újrakezdeni, az valahogy felzaklat.
Itt szeretném megjegyezni az eredeti kérdésre válaszolva, hogy én nem vagyok és nem is tartom magam fordítónak, mert akárhogy is nézzük, ez nekem csak kedvtelés. Szeretem, mert egyfajta fura tudatállapotot tud előhozni a versfordítás, és az író iránt érzett tiszteletből próbálom a lehető legjobban csinálni.
Amúgy egyszerűen azért szoktam verseket fordítani, mert nincs más, aki az adott darabot, ami nekem mondjuk nagyon tetszik, lefordítaná, vagy ha létezik valamilyen fordítás, akkor az nekem nem tetszik, és ez zavar.

Honnan jön a vonzódása klasszikus versformák iránt? A modernebb formákat nem szereted?

Nem vonzódom a klasszikus versformák iránt, inkább arról van szó, ahogy egy híres Kányádi Sándor-idézet is állítja: „a vers az, amit mondani kell”. Én meg mindig is szerettem verset mondani, akár csak magamnak. Volt, hogy tíz éves koromban néha azzal ütöttem el az időt, hogy hintáztam és közben például a Walesi bárdokat szavaltam. Szóval egyszerűen csak arról van szó, hogy szeretem az időmértékes verselést, meg a rapet. Például az egyik kedvenc költőm Eminem.
A szabadversek sosem érdekeltek. Ezekkel általában úgy voltam, hogy rájuk néztem és láttam, hogy hosszú, nem is rímel… na, lapozzunk. Tudom, hogy ez szörnyen hangzik, de ez van. Van azonban két kivétel. Például Tomas Tranströmer verseit – amik kifejezetten szabadversek – imádom. És ott van még Dylan Thomas, Wales egyik leghíresebb költője, aki, ha jól tudom, úgy halt meg, hogy kiállt valakivel fogadásból egy whiskey ivó párbajra, és nyert. Szóval ő írta a Do not go gentle into that good night című verset, amit nemrég a Csillagok között című filmben is hallhattatok. Ez egy nagyszerű vers. De nézd meg bármelyik másik versét. Tiszta őrület.
Egyébként visszatérve Kányádi Sándorra, muszáj elmesélnem egy esetet, vagyis egy estet, amit sosem felejtek el. Történt egyszer, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban részt vettem egy irodalmi délutánon, vagy esten. Mint néző. Ahol kortárs költők szavalták el a verseiket. Az egyik például a Whiskas macskaeledelről szólt. Legalábbis szó volt benne erről is. Meg macskákról. Na mindegy.
 
Szóval az történt, hogy jelentős késéssel megérkezett Kányádi Sándor is, aki orvosi vizsgálat miatt nem ért oda időben. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy ülünk a teremben, egyszer csak kinyílik az ajtó, és beviharzik egy nagyon idős úr, aki nem mond semmit, azt se, hogy jó napot, hanem kapásból belevág egy versbe, aminek még a címe is lemaradt a nagy sietségben. Majd egy olyan, de olyan mizantróp, emberiségellenes vers következett, aminek a végén az est animátora percekig nem tudott mit mondani, a nézők meg csak ültek ott vérbe fagyva, hogy ez most mi volt? Nekem pedig annyira tetszett, hogy el sem tudom mondani.

Megjelent egy versesköteted, ’Rémálompor’ címen. Milyen volt a fogadtatása, elérted vele a célodat? Tervezel hasonló kiadványt a jövőben?

Igazából nem volt vele semmi különösebb célom, úgyhogy azt sikerült is elérni. Inkább azt mondhatnám, hogy a versek akartak egy könyvet maguknak, hogy legyen hol lakniuk. Mert sem a papírfecni, sem a virtuális tér nem a legmegfelelőbb lakhely egy versnek. Legjobban egy saját könyvben szeretnek lakni. Évekig követelték. És így, hogy megkapták, legalább békén hagynak.
Ami a fogadtatását illeti, azt gondolnám, hogy pozitív volt. Vagyis annak a két embernek, aki írt róla kritikát, tetszett. Legalábbis ezt feltételezem abból, hogy nem fizettem le őket. De egyébként a reklámozásával sosem foglalkoztam különösebben. Nyilván kellett volna valami bemutatót szervezni, meg felolvasást, meg ilyesmit, de az macerás, meg sok ember közé kellett volna menni, amit nem szeretek. Úgyhogy ezt nem erőltettem. És mivel lényegében magánkiadás, így kiadó se volt, aki erőltette volna. Magammal pedig kiegyeztem.

Hosszabb szünet után újra rendszeresen frissül a Rémálompor oldala és egy aktív SoundCloud csatornát is üzemeltetsz. Minek köszönhető a nyitás az online közönség felé, és miért láttad szükségét, hogy „hangot adj” a munkáidnak?

Régebben is csináltam ilyet. Már hogy felmondtam verseket. Én is szerettem például Weöres Sándor előadásában hallgatni a saját műveit. Valahogy sokkal érdekesebb, mint egy igazi színész-versmondó szájából. Lehet, hogy nem jobb, de érdekesebb. Például van fent a neten egy versem egy mókusról és egy jakról, aminek rájöttem, hogy a ritmusa pont illeszkedik a D-12 zenekar egyik számának alapjára, így például azt felrappeltem. Mert miért ne. Egyébként ez olyan húsz éve volt, úgyhogy már klasszikusnak számít, valószínűleg. 🙂

Mikor ismerkedtél meg Howard Phillips Lovecraft munkásságával? Mely művei tetszettek meg először? Ezek versek voltak, gondolom. Vagy tévedek?

Szerintem akkoriban épp a romantika bűvöletében voltam, és teljesen oda voltam Poe-ért, Coleridge-ért, Shelley-ért, meg amúgy is sok időt töltöttem a suli könyvtárában, ahol folyton azzal zaklattam Juli nénit, a könyvtárost, hogy mindig valami nem normális könyvritkaságot kerestem, jellemzően a raktárban. Azt hiszem, itt találtam az Árnyak a kapu előtt című könyvét, mármint Lovecraftnak. Aztán persze utánanéztem, hogy ki is az író.

A Howard Phillips Lovecraft összes művei 3. kötetében és a Black Aether több számában is jelentek meg műfordításaid. Hogyan kerültél kapcsolatba a két projekttel?

Miután megjelent a három részes sorozat első kötete, már lehetett arról olvasni, hogy a harmadikba terveznek versfordításokat is. Mivel kedveltem az írót és a verseit is, gondoltam, megpróbálkozom és megkeresem a kiadót. Ők a könyvsorozat szerkesztőjéhez, a néhai Tézsla Ervinhez irányítottak. Ezzel kapcsolatban volt egy kis vicces dolog, ugyanis az első emailemre Ervin viszonylag hamar válaszolt és azt javasolta, hogy fussunk össze délben, hogy meg tudjuk beszélni a dolgot. Ami olyan három órával később lett volna. De nem írta, hogy hol. Azt hiszem, felhívtam és mondta, hogy hát Szegeden, itt meg itt. Jó, de mondtam, én Budapesten vagyok. Ja…
Sajnos végül is soha nem tudtunk már találkozni, de lényegében neki köszönhető, hogy a két fordításom bekerült a kötetbe. Aztán arról volt szó, hogy még más versfordítások is tervben vannak, de nem tudtak listát adni arról, hogy melyek lesznek benne, így én a két megjelent fordításon kívül nem is kezdtem foglalkozni másikkal, mert nem szerettem volna olyat, amit már valaki más elkészített. Végül, amikor megjelent a könyv, akkor derült ki, hogy nem volt más versfordítás.
A Black Aether-rel úgy kerültem kapcsolatba, hogy a magazin főszerkesztője, Tomasics József pár éve rám írt Facebookon, hogy lenne-e kedvem egy riport féleséghez a Rémálomporral, versfordításokkal kapcsolatban. Ezen jelentős mértékben meglepődtem, mert még sosem keresett meg senki ilyennel. Akkor indult el a The Black Aether Magazin is, ami meg kell, hogy mondjam, tisztára fellelkesített. Engem valahogy mindig is totál hidegen hagytak az amolyan „normális” irodalmi újságok. Amikben nincsenek illusztrációk szörnyekről vagy hasonlókról, az unalmas. De a The Black Aether újra meghozta a kedvem, hogy elővegyem a verseket és fordítsak. Sajnos vagy nem sajnos, de elég sok más dologgal is foglalkozom emellett, meg nem is vagyok mindig megfelelő hangulatban, úgyhogy továbbra is teljességgel kiszámíthatatlan, hogy írok-e, fordítok-e valami újat és ha igen, mikor.
 
Lovecraft prózája korszakalkotó, a lírája azonban sejthetően saját korában is inkább klasszikus, konzervatív értékeket képviselt. Mennyire kell odafigyelnünk a verseire, ha életművében olyan irodalmi értékeket keresünk, amelyeket jelenkorunkban is érdemes lenne megőriznünk?
 
A Fungi from Yuggoth versei ugyan formailag a klasszikus szonett hagyományait követik, tartalmukban viszont a kortársak számára ismeretlen, nyugtalanító mitológiát tárnak elénk.
Lovecraft lírája azért érdekes, mert egyszerre köti a klasszikus formákhoz való ragaszkodás és a modern, kozmikus horror irodalmi világának korai felépítése. Érdemes odafigyelni ezekre a versekre, mert megmutatják azt az átalakulást, ahogy egy klasszikus költő lassan egy új, sajátos, a modern olvasókat is lenyűgöző világot épít fel. Ezek a versek nem csupán az archaikus formák iránti tiszteletet tükrözik, hanem az író azon kísérletét is, hogy saját belső félelmeit és látomásait egy letisztult, tömör formában közvetítse.
Összességében, ha valaki Lovecraft életművében olyan értékeket keres, amelyek a jelenkor számára is relevánsak, akkor nem szabad figyelmen kívül hagynia a líráját. Versei, bár nem annyira elismertek, mint prózája, ugyanúgy betekintést nyújtanak egy olyan elme működésébe, amely az ismeretlentől való félelmet művészi szintre emelte. A Lovecraft-versek fordítása kihívást jelent, de egyben lehetőség is arra, hogy az író művészetének egy másik oldalát is megismertessük a magyar közönséggel.

Hogyan jelenik meg Lovecraft verseiben a sokat emlegetett „kozmikus rettenet”? Bevallom, én gyakran olvasgatom őket, de legtöbbször inkább a személyes élményeiből, életének sorsfordító mozzanataiból táplálkozó érzelmek tűnnek fel, mint a novellákra jellemző, letaglózóan mély gondolatiság. Talán – gondolom, sok más olvasójához hasonlóan – rosszul közelítem meg az író látásmódját?

A „kozmikus rettenet” fogalma Lovecraft esetében nem csupán a novelláiban jelenik meg, hanem verseiben is tetten érhető, noha finomabb, metaforikusabb formában. Az ő irodalmi világában a kozmikus rettenet nem csak az idegen lények vagy helyek által kiváltott félelmet jelenti, hanem az emberi létezés kicsinységének, jelentéktelenségének tudatosulását is. Míg novelláiban ezt explicit módon, a történetek szintjén éri el, addig verseiben a képi világ és a hangulat révén bontakozik ki.
A Fungi from Yuggoth szonett-ciklusában például gyakran jelennek meg az ismeretlentől való félelem, a kiszolgáltatottság és a rejtélyesség motívumai. Lovecraft egyfajta lírai pillanatképekként használja a verseket arra, hogy röviden, de erőteljesen fejezze ki az általa elképzelt kozmikus borzalmakat. Ugyanakkor igaz, hogy verseiben sokszor érezhető a személyes fájdalom, magány és az életútja során szerzett traumák feldolgozása is. Az író saját belső vívódásait, szorongásait önti formába, ami néha elrejti a kozmikus rettenet mélyebb rétegeit.
Ezért, ha valaki Lovecraft verseiben nem találja ugyanazt a letaglózó gondolatiságot, mint novelláiban, az teljesen érthető. Verseiben kevesebb a konkrét világépítés, helyette egyfajta lelki tájképet fest, amely gyakran saját életének árnyait, sorsfordító élményeit tükrözi. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az olvasó rossz irányból közelít. Lovecraft verseinek értelmezése talán éppen abban rejlik, hogy felismerjük bennük a két világ közötti határvonalat: a személyes fájdalom és a kozmikus rettenet egymásba fonódását.

Ugye nem felejtettél el feliratkozni az oldal tetején?