Elkészültem végre ennek a versnek a fordításával is. Az eredeti vers itt olvasható:

Van egy lomblepte hajlék
egy dombnak tövén,
hol sok rémséget hallék,
mit súg a sövény.
Hol a bűvös nedv sarja:
zöld indafonat
ama vén fákat marja,
s a halottakat.
Nem tudja senki, hogy minő nedű, mit a mélységből felszívogat.

De mennyi szép virág nő
kertekbe’ kint,
üde kavargó szellő
parfümje mind.
A napfény, ha a dél múlt
s a láng oly veres,
hogy a táj is belé fúlt,
és félelmetes,
a kelyhekből végtelen napok szaga az ég felé utat keres.

A tornácon ragályos
gyomok hada ring,
s a légben egy homályos
vak emlék kering.
Az ösvényt már belepte
a nyirkos moha,
szellem jár felette
az éjben, s noha
ki látja, a lelkét a látvány betölti, de nem feledheti soha.

Habár tűzforró nyár volt,
hogy ott álltam én
s a lombokon lángolt
a kék égi fény,
de a képtől kirázott
a halott-hideg,
és megfolyt a ház ott,
szem nem érti meg,
mit láttam, hogy jártam a régmúltban itt, szememben kigyúlt az ideg.

Fordította Vachter Ákos