Poe Ulalume-ja Babits Mihály fordításában gyakorlatilag az egyik kedvenc versem azóta, hogy először olvastam. Te tudtad, hogy egy versszak azonban hiányzik belőle: Poe rejtélyes záró strófája, ami valahogyan kimaradt a magyar verzióból? Ebben a posztban arról olvashatsz, hogy hogyan hallucináltam totálisan félre sokáig a verset, hogyan mutatta meg a rég halott nagymamám, hogy van ez a hiányzó versszak és ezt milyen volt lefordítani, valamint, hogy mi a jelentősége ennek a záró darabnak.
Ma azt álmodtam, hogy nagyanyám, aki tizenkét eve meghalt, fent állt egy kisebb földmagaslaton egy olajfestménynek kinéző fa tövében és a botjaval egy kőre mutatott, hogy ott kellene megbontanom a sziklát. Szokása volt a botjával mutogatni, hogy ugyanis ott még van valami a földön, amit fel kellene venni, vagy amott van egy kis piszok, amit még le kellene törölni, úgyhogy biztosan tudtam, hogy ő az. Ezutàn egy hatalmas pörölykalapács került a kezembe és azzal kezdtem el megütögetni a földhalom – aminek az alja inkább szikla volt – bar nem hittem benne, hogy találok barmit is. Ez így ment egy darabig és már kezdtem elkedvetlenedni. Az utolsó ütésnél viszont leszakadt egy darab szikla és ahogy leemeltem a törmeléket, egy kis nyílás jelent meg a kőfalban. Nagyanyám futva jött, pedig egész életemben sérült volt az egyik lába és nem igazán tudott menni. El voltam képedve. A nyílásban pedig hatalmas narancssárgán ragyogó kristályok rejtőztek. És mindketten ámulva csodáltuk. Este pedig itt ahogy keresgéltem a neten valamiert találtam egy hasonló kincset. Méghozzá úgy, hogy manapság sokszor dobja fel a tik-tok egy fiatal és tehetséges amerikai énekesnő, Mollie Elizabeth Run Rabbit című számát, aminek a refrénje úgy hangzik, hogy:
Run rabbit, run rabid (run, run, run, run, run, run, run) Walls padded, drinking acid
What does not kill you Never repairs What does not kill you Gives you never-ending nightmares
És erről a rabid-ről eszembe juttott egy nagyszerű lemez, amit még kb. 20 éve hallgattam sokat, ez pedig a Closed on Account of Rabies (vagyis Veszettség Miatt Zárva) című album, amin Edgar Allan Poe műveit mondják el ismert művészek. Ezek között található meg a fiatalon elhunyt zenész, Jeff Buckley előadásában elhangzó Ulalume is, amit nagyon szeretek. És ez a track végződik egy olyan résszel, ami nekem sehogy sem rémlett, pedig a verset ismerem és nagyon szeretem. Régebben is sokszor meghallgattam, de valahogy nem foglalkoztam vele, hogy mi ez a rész, inkább azt gondoltam, hogy az album készítői írták hozzá. Most viszont kicsit utánanéztem és hát úgy elképedtem, mert kiderült, hogy eredeti Poe szöveg ez is és ez azt jelenti, hogy találtam egy eddig lefordítatlan Edgar Allan Poe versszakot (ÚRISTEN!!!), mert Babits Mihaly nem fordította le az Ulalume végét, ami lényegében átértelmezi az egész verset is. Úgyhogy miután kikutattam, hogy ez valóban az eredeti része, csak angolul is hol publikálták, hol nem, és úgy tűnik Babits is olyan forrásból dolgozott, ahol éppen nem, így ebben a posztban most először olvashatod a teljes Ulalume-ot magyarul, mert lefordítottam a végét, igyekezve követni Babits fordításának hangulatát, mivel ez az, amit nagyon szeretek.
Hogy mit gondoltam, miről szól a vers régen?
Korábban teljesen félreértettem a verset és egy pszichopata sorozatgyilkos történeteként gondoltam rá. Tehát, hogy a narrátor elcsalja a Psyché nevű nőt egy mocsárba, eleinte maga sem tudja miért, majd amikor a sok zavaros csillagnézést követően rábukkannak Ulalume sírjára én valahogy úgy gondoltam, hogy hirtelen ráeszmél, hogy tavaly itt ölte meg Ulalume-ot és az elméje ezt a traumát kizárta az agyából és most öntudatlanul elhozta ide Psychét, aki minden bizonnyal hasonló sorsra jut, mert a démoni égbolt ismét gyilkosságra fogja késztetni a narrátort és emiatt lesz a szíve, mint lomb, ha elölte a hév, mert visszatér az emlékezete. Na, hát ez a vers egyáltalán nem erről szól. Ezt csak én hallucináltam évekig.
Edgar Allan Poe:
Ulalume
Fordította Babits Mihály;
az utolsó versszakot Vachter Ákos
Az ég hamufellege kóbor a lombot elaszta a hév a gallyat elölte a hév a hó a magányos október az év egy emléktelen év a vidék tava vadködü Auber és réve a Weir-tövi rév: éjfedte a vadködü Auber, rémjárta a Weir-tövi rév.
Itt rég a titáni fasorban lelkemmel, a ciprus alatt Psychével a ciprus alatt bolyongtam a vulkáni korban, mikor szivem árja szaladt, mint nyugtalan láva szaladt Yaanek-hegyi lávasodorban, mely távoli sarkra halad, mely zúg, mig a lávasodorban az északi sarkra halad.
Szavunk szomorú vala; kóbor lelkünket elaszta a hév szivünket elölte a hév: nem tudtuk, a hó hogy október s nem tudtuk, az éj hogy az év legéjjelebb éjjele (ah ez az év) nem láttuk elült tavad, Auber, (noha vitt már rajtad a rév) feledtük elült tavad, Auber és rémeid, Weir-tövi rév.
S mig az égen a lángok oszoltak s hunyt sorban az éj szeme le, szállt sorban az ég tüze le: ime tünt végén a fasornak nagy fény ködös égi jele, amelyből egy nagy csodaholdnak két gyönyörü szarva kele. Astarte jelének, a holdnak gyémántszinü szarva kele.
S szóltam: „Kegyesebb ez a holdnál száll egy sohaj-étheren át, repűl csupa sóhajon át. Látja, hogy ez arcon a gond jár, szú-rágta szivembe belát; jön a Leo-csillagu pontnál mutatni a béke honát jön e vészes mennyei pontnál, fényes-szemü égi barát az Oroszlán-csillagu pontnál, nyájas, csodafényü barát.”
De Psyche nyög, ujjat emelve: „Jaj, e fényben nem bizom én, se-szinében nem bizom én. Ne maradj itt, fuss tovakelve! fuss, mert utolér ez a fény.” Szólt félve; lehulla seperve szép szárnya az út fövenyén nyöge fojtva; lehulla seperve disz-tolla az út fövenyén, szomorúan rut fövenyén.
Feleltem: „Eh babonasejtés! menjünk csak e csillag után menjünk üde fénye után. Sybillai súgarat ejt és a remény s báj fénye. Vidám. Lásd, rezgve az égbe fut ám. Hihetsz neki; cselt sohse rejt és jó helyre vihet ki csupán: mert rezgve az égbe fut ám!”
Így szólva Psychét megöleltem csitítva szivében a bún, könnyítve a gyáva borún. S amint tovavittem a kertben, megakadtam egy kriptakapún, ős íratu kriptakapún. S szólék: „Mi van írva, ó lelkem, e legendás kriptakapún?” S felelé: „Ulalume, – Ulalume – Itt nyugszik a holt Ulalume.”
S szivem ekkor lőn mint a hév, kóbor levél ha eloszla a hév, mint lomb, ha elölte a hév. S szólék: „Bizonyosan október vala s ép ez az éj, gonosz év, mikor erre vitt ez a rév. De mi csalt ide, éppen az év ezen éjjelén? (Ah, ez az év!) Már látom; e láp ködös Auber és réve a Weir-tövi rév. Jól látom, a vérködü Auber s vad, rémteli Weir-tövi rév.”
S rebegénk sóhajtva mi ketten: „Talán a sok erdei rém, a kegyelmes Weir-tövi rém, azért, hogy a szív beleretten, akadàlyt gördíte elém, e titkot ne érjem el én, szellembolygót vonva felettem a holdbeli lelkek egén, mi bűnösen ég ma felettem pokolbeli lelkek egén?”
Ez valóban az Ulalume egyik legnehezebben értelmezhető része. Nem annyira szó szerinti, mint inkább érzelmi és szimbolikus jelentése van.
Said we, then—the two, then—”Ah, can it
Have been that the woodlandish ghouls—
The pitiful, the merciful ghouls—
To bar up our way and to ban it
From the secret that lies in these wolds—
From the thing that lies hidden in these wolds—
Had drawn up the spectre of a planet
From the limbo of lunary souls—
This sinfully scintillant planet
From the Hell of the planetary souls?”
Általában támaszpontokat, vagy hurkokat használok a versek fordításánál, vagyis kiválasztok egy olyan szót, vagy kifejezést, vagy sort, ami mindenképpen meg kell tartani. Mivel egy vers fordítása általában újraalkotás, ezért vannak dolgok, amiket nem lehet megtartani általában és ki kell választani, hogy mi az, amire mindenképpen szükség van, és mi az, ami esetleg elengedhető.
Én itt alapvetően a ghoul szó babitsi fordításából indultam ki, ami ugyebár a rém szó, illetve a Weir-tövi révet szerettem volna megtartani. Tehát a megfelelő sorok rém-re fognak végződni, valamint adott a ritmus és rímképlet.
Általában nem soronként haladok, hanem teljesen összevissza. Ahhoz lehet hasonlítani a folyamatot, mintha kiemelkedne egy szobor egy tóból, először mondjuk felbukkan a feltartott kézfeje, utána a feje, aztán pl. az ormánya, vagy csápjai, ha van neki, mert ugye nem tudhatjuk, mit ábrázol a szobor, nem feltétlenül emberi. Szóval először a második sorok végződései voltak meg, utána pedig a ‘we’ szót akartam valahogy belevinni, ebből jött a ‘ketten’ és ez már meghatározta a sorok szerkezetét. A rémek a versben a Weir-tövi rév rémei, tehát Weir-tövi rémek lettek.
Az első verzió ilyen lett:
És felsóhajtottunk mi ketten,
„Lehet, hogy a weir-tövi rém,
a kegyelmes weir-tövi rém,
azért, hogy a szív beleretten,
s a titkot nem érem el én,
a rejtélyt nem érem el én,
egy szellembolygót vont felettem
fel holdlelkek szörnyü egén,
s egy kísértetfény ég felettem
pokolbeli lelkek egén?”
De itt még több helyen a ritmussal se voltam elégedett, illetve nem derül ki az a jelentéstartalom sem, hogy a rémek akadályozni akarták volna a narrátort, és számos szó elvész az eredetiből. Úgyhogy próbáltam még bevonni, amit lehet, így sikerült a woodlandish szót megőrízni az erdei-vel, a negyedik-ötödik sor ismétlését és rímért kicsit beáldozva próbáltam megőrízni a versszak legfontosabb tartalmát, hogy a ghoulok akadályozni akartak, illetve az utolsó előtti sorban sinfully scintillant jelzőt igyekeztem megtartani valahogy a bűnösen ég-gel.
Amit nem tudtam megtartani az igazából a limbo of lunary souls, ebből lett holdbeli lelkek egén, ami nem teljesen az, mert ez a limbo valamilyen lét és nemlét közti köztes tér, de erre semmilyen magyar kifejezést nem találtam és a hell of planetary souls-t is csak pokolbeli lelkekként tudtam megtartani, ami a jelentéshez közelít, de mégis az eredeti vers kozmikus horrorját nem annyira tartja meg, legfeljebb csak a hangulatot. Az eredeti soul-ra, vagyis lélekre való rím nem volt lehetséges, mert a rém szó miatt, itt adott volt, hogy csak olyan szó jöhet szóba, ami e-é magánhangzókból áll és hímrím, tehát emelkedő ritmikájú, mint az elém, el én, egén stb. Illetve még ami elveszett az a többesszám az our way-ből, de talán a ‘mi ketten’ mutatja, hogy itt Psyché, a narrátor lelke és a narrátor végre összhangra jutva együtt mondják az utolsó mondatot. A legutolsó elem a rebegénk szó volt, aminek örültem, mert illeszkedik a hangulathoz és a ritmikája tökéletesen passzol a sorba.
„
Mi az Ulalume története és hogyan értelmezhetjük az utolsó versszakot David Robinson cikke alapján?
Az Ulalume egy éjszakai, álomszerű bolyongás története. A narrátor és lelke, Psyche, öntudatlanul járják az őszi, kihalt tájat, mígnem az égen feltűnő Astarte csillaga reményt és megnyugvást ígér. Psyche óvja őt, de a narrátor követi a csillagot, amely végül egy kriptához vezeti. Csak ekkor döbben rá, hogy éppen szeretett halottjához, Ulalume sírjához tért vissza, arra a helyre, amelynek emlékét tudat alatt el akarta felejteni.
Az utolsó, sokáig elhagyott versszak tovább mélyíti a történetet. A narrátor felteszi a kérdést: vajon a Weir-tövi erdei rémek idézték-e fel Astartét, hogy eltérítsék őt valamilyen titoktól. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a rémek meg akarták óvni a sír felfedezésétől, ám a versből éppen az derül ki, hogy Astarte vezette el őt a kriptához. David Robinson értelmezése szerint ezért a rémek nem megtévesztők, hanem kegyetlen kinyilatkoztatók: látszólag reményt és feledést kínálnak, valójában azonban szembesítik a narrátort a halállal és saját belső ellentmondásával. A békére vágyik, de csak a halál emléke révén juthat el hozzá. A záró versszak ezért nem lezárás, hanem a vers kulcsa: a „titok” nem pusztán Ulalume sírja, hanem annak felismerése, hogy az áhított megnyugvás és a halál Poe világában elválaszthatatlan egymástól.
Hogyan befolyásolja a vers értelmezését az, hogy elhagyjuk, vagy megtartjuk az utolsó versszakot?
A vers jelentése valóban megváltozik attól függően, hogy a záró versszak szerepel-e.
Ha az utolsó versszak hiányzik, akkor a vers lényegében a felismerés pillanatában ér véget. A narrátor rádöbben, hogy Ulalume sírjához tért vissza, és a történet tragikus emlékezésként zárul. A hangsúly a gyászon, a tudatalatti emlékezeten és azon van, hogy az ember nem tud elmenekülni saját vesztesége elől. A vers így önmagában is teljes, és sok olvasó számára talán elegánsabban lezárt.
Az utolsó versszakkal viszont a hangsúly eltolódik a történetről az értelmezésre. A narrátor már nem azt kérdezi, mi történt, hanem azt, miért történt. Visszatekint az egész útra, és megpróbálja megfejteni, vajon valamilyen természetfeletti erő irányította-e. A rémek, akik addig csak a táj részei voltak, hirtelen a cselekmény lehetséges mozgatóivá válnak.
Éppen ezért a vers vége bizonytalanná válik. Nem kapunk választ, csak egy új kérdést. Ez Poe-ra nagyon jellemző: a lezárás nem feloldja, hanem kitágítja a rejtélyt.
A tanulmány egyik legérdekesebb felismerése, hogy a legtöbb korábbi értelmező szerint a „woodlandish ghouls” kegyelemből próbálták elterelni a narrátort Ulalume sírjától. Robinson azonban rámutat egy ellentmondásra: Astarte követése éppen a sírhoz vezeti őt, tehát ha valóban a rémek idézték fel a bolygót, akkor nem megmenteni akarták, hanem szándékosan szembesítették vele.
Ez teljesen új megvilágításba helyezi a verset. A rémek nem egyszerűen gonoszak, de nem is irgalmasak. Inkább valamiféle kozmikus iróniát testesítenek meg: megadják a narrátornak azt, amire vágyik – a békét –, de csak úgy, hogy előbb teljes erejével át kell élnie a veszteséget. A Lethe feledése helyett a halál emléke lesz az egyetlen nyugalom.
Ezért azt mondhatjuk, hogy irodalmilag a záró versszak nem egyszerű függelék, hanem kulcs. Nélküle az Ulalume elsősorban egy gyászvers. Vele együtt viszont metafizikai költeménnyé válik: már nem csupán egy elveszett szerelemről szól, hanem arról, hogy a remény, a feledés, a tudás és a halál milyen kibogozhatatlanul összefonódnak. Emiatt a vers vége kevésbé kerek, viszont sokkal tovább dolgozik az olvasóban – és valószínűleg ezért döntött Poe végül amellett, hogy a végleges kéziratban mégis megtartja ezt a versszakot.
„1. Rufus Wilmot Griswold (szerk.), The Works of the Late Edgar Allan Poe (New York: J. S. Redfield, 1850–1856), II. kötet, 20–22. o. Bár Griswold kihagyásainak oka nem ismert, és az sem tudható, hogy a vers mely szövegére alapozta kiadását, T. O. Mabbott szerint egy újságkivágást használt, amelyből elhagyta az utolsó versszakot. Lásd: The Collected Works of Edgar Allan Poe (Cambridge: The Belknap Press of Harvard University Press, 1969), I. kötet, 415. o. Poe maga is megjelentette a verset egy alkalommal e versszak nélkül, feltehetően Mrs. Whitman javaslatára, később azonban ismét úgy döntött, hogy visszailleszti azt. Lásd: Mabbott, 423. o. A vers legkésőbbi és egyben legtekintélyesebb szövegváltozata az a kézirat, amelyet Poe 1849. szeptember 10-én küldött Susan Ingramnek; ez már tartalmazza a kérdéses versszakot. A kézirat jelenleg a Pierpont Morgan Library gyűjteményében található. Lásd: Mabbott, 415. o. Griswold kihagyása, méltányosan megítélve, akár abból a tévedésből is fakadhatott, hogy a vers átdolgozott változatát Poe végleges szándékának tekintette az utolsó versszakot illetően. A tanulmányban szereplő idézetek után zárójelben megadott számok a Mabbott-féle kiadás sorszámozása szerinti verssorokra utalnak.”
David Robinson: Ulalume – The Ghouls and the Critics (Poe Studies, 1975)
Gondolom, most, hogy a csapból is Nolan Odüsszeiája (ezt így kell érni?) folyik, már nagyjából mindenki képbe került a trójai faló, a küklopsz, Kirké, Kharübdisz és a sok nyakú Szkülla, valamint a többi kedves jóakaró történetével, de abban már nem vagyok biztos, hogy tudtad, hogy a kis Howard Phillips Lovecraft is nagyon szerette az Odüsszeiát. Olyannyira, hogy az volt az első verse, hogy miután elolvasta Homérosz regéjét – amelyet valószínűleg ő is kicsit hosszabbnak és vontatottabnak tartott a kelleténél – fogta magát, és újra mesélte azt egy jóval rövidebb és rímekben igen gazdag formában. Ráadásul tette ezt mindössze 7 évesen.
Ami egyébként nem hihetetlen csoda, ha az ember tud olvasni és szereti a verseket. Úgy emékszem, hogy az első versemet, ami egy sokkal szerényebb vállalkozás volt és vizimadarakról szólt, én is kb. 6-7 évesen írtam, de az biztos, hogy az Odüsszeiával csak olyan 10 éves koromban találkoztam először és ott is képeskönyv formájában. Természetesen ebben is a szörnyek, Szkülla és az örvény volt a kedvenc részem.
Na de vissza Lovecraft Odüsszeiájához (ez egyre rosszabb). Szóval a Gombák a Yuggothról kötet második részének első darabja ez a vers és ha a film előtt szeretnél szupergyorsan képbe kerülni a történettel, vagy csak visszagondolnál, hogy mit is néztél, és hogy az milyen sorrendben is volt, akkor nincs ennél jobb lehetőség.
H. P. Lovecraft: Odüsszeusz verse 1897. november 8. – 7 évesen
Az éj sötét! Ó, hallj mesét: Odüsszeusz hada – dicső hajók, hon várja s csók – sietve tart haza. Nagy harc vala, miáltala szent Trója elbukott. Dühös a trón, Poszeidón rá cselt eszelt legott. S hogy hunyt eme vihar szeme im, egy szigetre ért: fiak vadont, feledve hont, járták a lótuszért. S kimentve itt, legényeit hajókra rakta ő. Nincs engedély, lótuszlevél nem, nem engedhető. S hogy mendegélt, Küklopszhoz ért, rút óriások ők. Szemük csak egy, lakuk a hegy, Nagy Vulkánt követők. S ki mint ekképp barlangba lép, hol sok tej, sajt akad, amint eszik, fejét veszik, Küklopsznak jó falat.
Naponta két fő az ebéd, nemes görög vesz el, Odüsszeusz mindent megúsz’, szökés-tervet eszel. Ravasz csele kiszúr vele, de szó szerint, szemét. Küklopsz kiált, vakon zihált, nincs több görög ebéd. S tovább megyen, szeles helyen Nagy Aioloszhoz ér. S a szélkirály zsákot kitár, így tán honába tér. Most Kirkénél igézve él, körös-körül mezők. Legénye sok, már farkasok, s más vaddá lettek ők. Hermész segít, s erőt merít e bűbáj ellen ő. S busan tekint, legénye mind malacként jő elő. Dühvel szemez s kardot szegez, Kirké felé rikolt: „Varázsodat, ó kárhozat, azonmód most feloldd!” S szavára mind ember megint, ki vadállat vala. Vadat, halat, mi jó falat, ád háza asztala. Feledve bút tovább az út szirénekhez vezet, fiak füle nem rezdüle, nem éri élvezet.
Most Szkülla ott fenn tátogott, s Karübdisz szája nő, fiakból hat már szörnyfalat, de megmenekül ő. Amíg a had már nem marad, s Kalüpszó szigetén hogy partot ér, pihenni tér, s elillan sok idény. S Zeusztól fél, hát útra kél, meglelni szép nejét, tutaja tört, szive gyötört, s víz viszi erejét. Szkheria gyér partjára ér, s a királyhoz siet. Meséje szép s mulat a nép, sosem hallott ilyet. S a hős vezér honába ér, mely kérőkkel teli. De úgy oson be rongyosan, fel nincs ki ismeri. S nyílzáporát röpíti át, kérőket ölve meg, most mind halott, s ő meghatott, és büszkén megremeg. Dajkája jő s látá, ez ő, kit felismerni vél. S már látja szép Pénelopét, kivel derűsen él, míg rátalál a zord halál, s míg nem vesz rajt’ erőt, örök laka szép Ithaka, hol anyja szülte őt.
Ha pedig szeretnéd a polcodon is tudni egy remek varázskönyv formájában, itt meg tudod rendelni az H. P. Lovecraft: Gombák a Yuggothról és a kozmikus horror más versei c. könyvet:
Újabb lépést sikerült megtennem afelé, hogy a Gombák a Yuggothról és más versek címet viselő kötet elkészülhessen, ugyanis elkészültem az ‘In a Sequester’d Providence Churchyard Where Once Poe Walk’d’ címet viselő vers fordításával is. Így a célkitűzésem szerint már csak három vers van hátra. Az eredeti vers egyébként egy akrosztichon szonett, ami azt jelenti, hogy a vers sorainak kezőbetűit összeolvasva egy szót, vagy üzenetet kapunk. Egyik híres ilyen versünk Kosztolányi Dezső: Nyár, nyár, nyár című verse, melyben Karinthy Frigyesnek rejtett el egy nem éppen kedves üzenetet.
A fordításban az akrosztichont nem vettem figyelembe, mert egyelőre nem vagyok még meggyőződve arról, hogy még ezzel a plusz megkötéssel együtt egy elfogadható fordítást lehet készíteni. Lehet, majd még megpróbálkozom vele, miután befejeztem a hiányzó darabokat. De lehet az is, hogy ez így fog maradni. Majd meglátjuk.
H.P. Lovecraft: Egy elzárt providence-i templomkertben, hol Poe járt egykor
E föld felett örökkön árny lebeg, s enyészett századoknak álma jár; s fenn tornyosul komor szilrengeteg, mely ősi, rejtett földet körbe zár. Mindent köröttünk emlékfény takar, s a múlt napokról súg a holt avar, mely vágyottjára mindhiába vár.
Magányos árny suhan búsan tova, amott, hol egykor élve lépte járt, közönséges szem nem látá, noha a dala mindent varázslatba márt. Kiknek feltárta bűbáját a lét, látják a sírok közt Poe szellemét.
Háttér:
Az „In a Sequester’d Providence Churchyard Where Once Poe Walk’d” egy rövid akrosztichon szonett a néhai amerikai szerző, H. P. Lovecraft tollából. Először 1936-ban, Maurice W. Moe „Four Acrostic Sonnets on Edgar Allan Poe” című művében jelent meg, és azóta számos alkalommal újranyomták. A vers 1936. augusztus 8-án született kb. fél évvel Lovercaft 1937 márciusában bekövetkezett halála előtt, a rhode islandi Providence-ben található Szent János-székesegyház temetőjében, az Egyesült Államokban. Lovecraft Robert H. Barlow és Adolphe de Castro társaságában rendezett baráti költészeti verseny részeként írta meg ezt a művet.
Véletlenül jött megint szembe velem valami egészen szuper egy A. Harris vers és Wizard of Barge illusztráció formájában. Úgyhogy természetesen megint nem bírtam magammal és lefordítottam, igaz valahogy beletettem pár extra rímet ^^.
Nézzétek meg az oldalaikat, be is linkelem, mert ANNYIRA jók!
A minap szembejött velem egy kép, amin az alábbi kis versike szerepelt.
Úgyhogy gyorsan készítettem is hozzá egy fordítást, illetve SUNO-val egy kis dalfeldolgozást is:
Egy bölcs öreg bagoly egy tölgyfaágra ült, ahogy többet látott, úgy egyre csendesült, s hogy csőre csendesült, úgy, fülébe több befolyt, miért ne követnénk mi e bölcs öreg bagolyt?
A „Wise Old Owl” egy régi angol mondóka, amelynek eredete egészen az 1700-as évek végéig visszavezethető. A mondóka egyszerű, rövid, és az emberi bölcsesség fontosságáról szól. A szöveg így hangzik:
A wise old owl sat on an oak, The more he saw, the less he spoke, The less he spoke, the more he heard, Why can’t we all be like that wise old bird?
Jelentése és tanulsága
A mondóka lényege az, hogy a bölcsesség gyakran a csendből és a figyelmes hallgatásból fakad. Az „öreg bagoly” metaforikus szereplő, akit a bölcsesség és az önuralom példájaként ábrázolnak. A mondóka arra ösztönöz, hogy figyeljünk jobban másokra, és gondolkodjunk, mielőtt megszólalunk.
Hódolj, az álmok császára vagyok;
a koronám az ezerszínü nap,
mely rejtett földek csodáira süt,
a ráncos ég az ünnepi ruhám,
a menny tetején trónolok s enyém
az űrbe omló végtelen tüze.
Falánk szörny, mely prédáért üvölt,
a lángtaréjos tenger tornyosul,
irígy holdak hajtják álnokul
mindörökre lábnyomomba őt;
pengeéles adamant hegyek,
s megannyi lávanyelvű tűztorok
nyaldossa hasztalan a tomboló eget;
És kígyótestű fáknak földjei,
hol nyálkás törzsek nyúlnak egyre csak,
a végső trón tüzével számüzött
korokon át űzik röptömet.
megannyi hitvány varázsló s király
ragadna fegyvert ellenem,
tekercseikben sárkánybőr doha,
s férgekként vonagló rúna ég.
ezüstpárlat habdalukkal ők,
a csillagsellők hada csalna be
a kristályzátony kelepcéibe.
s a holdak, kigyószemű ördögöknek és
förtelmes bölcs ősgnómok hona,
felszegnék előttem jeges szarvaik.
De a céltól semmi el nem tántorít,
mit eónok, napok és örök háborúk
rendeltek el s mit hold és por dalolt;
A célt, amelynek bűnös istenek
bronz könyvébe utószó gyanánt
izzó rubint vájta be nevét,
a titkot rejtő hieroglifát.
A célt, hol eksztázisom elcsitul,
s a tágas mennyek multiverzuma
befogadja avatárjaim
vihar-tépte hordáit s velük
prométheuszi eszméim hadát,
e zabolátlan villámló erőt.
S hívom akkor emlékeimet,
a menny vakító fényét hozva el,
s álmaimnak Végítéletét
győzedelmes szóra szólitom,
mi a Nagyság önnön muzsikája lesz:
midőn a lábuk számtalan világ
és messzi kornak fundamentuma,
és feltartott karuk, mint oszlopok,
könnyen tartják meg jelen s jövő
istenségek trónjának hadát,
s tartják Asmodai és Set helyét
a hetedik Menny országa felett.
„1961. augusztus 14-én, hunyt el Clark Ashton Smith autodidakta író, költő, szobrász, festő. Kapcsolata H. P. Lovecraftal a The Hashish-Eater című ünnepelt, rendkívül sikeres költeményével kezdődött, ami HPL-nek annyira tetszett, hogy azon mód levelet írt CAS-nak, ami egy 15 éven át kitartó barátságban, aktív levelezésben teljesedett ki. ” Forrás: The Black Aether
Seth Atwood farmer nyolcvanévesen akart kiásni telkén egy kutat. Csak ifju Eb-bel fúrták lelkesen. S e lázból, hittük, lel majd kiutat. De ifju Eb is megzavarodott, és vitték is az ispotályba át. A kutat Seth lezárta és legott a karján átszelt egy artériát.
Hogy eltemettük, egy nagy vonzerő a kúthoz vitt, hogy bontsuk el kövét, s alatta vasrudak s egetverő, kimondhatatlanul mély vaksötét. De inkább visszafalaztuk, mivel túl mély volt már zsineggel érni el.
Sétálni vittek, hol zord kőfalak benső gonosztól dülledtek ki mind, s tömegnyi torzult, vergődő alak egy másik, sötét istenségnek int. Az utcán, lám, tengernyi láng lobog s a tetőkről egy árnyhad ereget egy tisztátalan madársereget az égre, míg sok rejtett dob dobog.
A lángokon rút dolgok forrtak ott, és tudtam azt, hogy Kívül jártak ők – Vajh másvilági, sírba zárt erők nyomán szárnyuk Thog-ról mit hozhatott? S a kacaj rögvest némaságba fúlt, hogy meglátták, mi csőrükben lapult.
X. The Pigeon-Flyers
They took me slumming, where gaunt walls of brick Bulge outward with a viscous stored-up evil, And twisted faces, thronging foul and thick, Wink messages to alien god and devil. A million fires were blazing in the streets, And from flat roofs a furtive few would fly Bedraggled birds into the yawning sky While hidden drums droned on with measured beats.
I knew those fires were brewing monstrous things, And that those birds of space had been Outside— I guessed to what dark planet’s crypts they plied, And what they brought from Thog beneath their wings. The others laughed—till struck too mute to speak By what they glimpsed in one bird’s evil beak.
Az az igazság, hogy most már elkezdett zavarni, hogy ilyen lassan haladok ezzel, másfelől egyre kíváncsibb is vagyok, hogy mi a vége, mert bármilyen hihetetlen, de még nem olvastam el az egész Fungi from Yuggoth-t. Mindig csak azt a részt olvasom el, ahol épp tartok a fordításban.
Úgyhogy az új cél az, hogy egy éven belül befejezem az egészet és 2020 Halloween-re az új verseskötetben fog megjelenni egyben.
Elkészültem végre ennek a versnek a fordításával is. Az eredeti vers itt olvasható:
Van egy lomblepte hajlék
egy dombnak tövén,
hol sok rémséget hallék,
mit súg a sövény.
Hol a bűvös nedv sarja:
zöld indafonat
ama vén fákat marja,
s a halottakat.
Nem tudja senki, hogy minő nedű, mit a mélységből felszívogat.
De mennyi szép virág nő
kertekbe’ kint,
üde kavargó szellő
parfümje mind.
A napfény, ha a dél múlt
s a láng oly veres,
hogy a táj is belé fúlt,
és félelmetes,
a kelyhekből végtelen napok szaga az ég felé utat keres.
A tornácon ragályos
gyomok hada ring,
s a légben egy homályos
vak emlék kering.
Az ösvényt már belepte
a nyirkos moha,
szellem jár felette
az éjben, s noha
ki látja, a lelkét a látvány betölti, de nem feledheti soha.
Habár tűzforró nyár volt,
hogy ott álltam én
s a lombokon lángolt
a kék égi fény,
de a képtől kirázott
a halott-hideg,
és megfolyt a ház ott,
szem nem érti meg,
mit láttam, hogy jártam a régmúltban itt, szememben kigyúlt az ideg.
Eljön lágyan az éjjel,
mint a fa levele hull,
a házon ringó árnyhad
fák ágán áttolul.
Egy kinti lámpa fénye
egy mintát falamra fest:
egy kirakós darabja,
vagy egy irkafirka test.
Egy keskeny lépcső végén
van a keskeny kis szobám,
hol fekszem fenn az ágyon,
s kora alkony hull le rám.
A falra meredt szemmel
nézem, halványan ragyog,
az életem mintáját,
s a kirakóst, mi vagyok.
Mióta megszülettem,
míg jő a gyors a halál,
a mintákat követnem,
mint lélegzni, muszáj.
Mint patkány útvesztője,
a csapás elém vetül,
s a minta nem lesz új, míg
az a patkány elterül.
S a mintát most is őrzi
a falon a sötét,
mert benne lelte ő meg,
mint én, legillőbb helyét.
Miként a bőröm színe,
vagy a hulló hajcsomók,
az életem mintái
alig irányíthatók.
Patterns
The night sets softly
With the hush of falling leaves
Casting shivering shadows
On the houses through the trees
And the light from a street lamp
Paints a pattern on my wall
Like the pieces of a puzzle
Or a child’s uneven scrawl
Up a narrow flight of stairs
In a narrow little room
As I lie upon my bed
In the early evening gloom
Impaled on my wall
My eyes can dimly see
The pattern of my life
And the puzzle that is me
From the moment of my birth
To the instant of my death
There are patterns I must follow
Just as I must breathe each breath
Like a rat in a maze
The path before me lies
And the pattern never alters
Until the rat dies
And the pattern still remains
On the wall where darkness fell
And it’s fitting that it should
For in darkness I must dwell
Like the color of my skin
Or the day that I grow old
My life is made of patterns
That can scarcely be controlled
