Poe Ulalume-ja Babits Mihály fordításában gyakorlatilag az egyik kedvenc versem azóta, hogy először olvastam. Te tudtad, hogy egy versszak azonban hiányzik belőle: Poe rejtélyes záró strófája, ami valahogyan kimaradt a magyar verzióból? Ebben a posztban arról olvashatsz, hogy hogyan hallucináltam totálisan félre sokáig a verset, hogyan mutatta meg a rég halott nagymamám, hogy van ez a hiányzó versszak és ezt milyen volt lefordítani, valamint, hogy mi a jelentősége ennek a záró darabnak.
Ma azt álmodtam, hogy nagyanyám, aki tizenkét eve meghalt, fent állt egy kisebb földmagaslaton egy olajfestménynek kinéző fa tövében és a botjaval egy kőre mutatott, hogy ott kellene megbontanom a sziklát. Szokása volt a botjával mutogatni, hogy ugyanis ott még van valami a földön, amit fel kellene venni, vagy amott van egy kis piszok, amit még le kellene törölni, úgyhogy biztosan tudtam, hogy ő az. Ezutàn egy hatalmas pörölykalapács került a kezembe és azzal kezdtem el megütögetni a földhalom – aminek az alja inkább szikla volt – bar nem hittem benne, hogy találok barmit is. Ez így ment egy darabig és már kezdtem elkedvetlenedni. Az utolsó ütésnél viszont leszakadt egy darab szikla és ahogy leemeltem a törmeléket, egy kis nyílás jelent meg a kőfalban. Nagyanyám futva jött, pedig egész életemben sérült volt az egyik lába és nem igazán tudott menni. El voltam képedve. A nyílásban pedig hatalmas narancssárgán ragyogó kristályok rejtőztek. És mindketten ámulva csodáltuk. Este pedig itt ahogy keresgéltem a neten valamiert találtam egy hasonló kincset. Méghozzá úgy, hogy manapság sokszor dobja fel a tik-tok egy fiatal és tehetséges amerikai énekesnő, Mollie Elizabeth Run Rabbit című számát, aminek a refrénje úgy hangzik, hogy:
Run rabbit, run rabid (run, run, run, run, run, run, run) Walls padded, drinking acid
What does not kill you Never repairs What does not kill you Gives you never-ending nightmares
És erről a rabid-ről eszembe juttott egy nagyszerű lemez, amit még kb. 20 éve hallgattam sokat, ez pedig a Closed on Account of Rabies (vagyis Veszettség Miatt Zárva) című album, amin Edgar Allan Poe műveit mondják el ismert művészek. Ezek között található meg a fiatalon elhunyt zenész, Jeff Buckley előadásában elhangzó Ulalume is, amit nagyon szeretek. És ez a track végződik egy olyan résszel, ami nekem sehogy sem rémlett, pedig a verset ismerem és nagyon szeretem. Régebben is sokszor meghallgattam, de valahogy nem foglalkoztam vele, hogy mi ez a rész, inkább azt gondoltam, hogy az album készítői írták hozzá. Most viszont kicsit utánanéztem és hát úgy elképedtem, mert kiderült, hogy eredeti Poe szöveg ez is és ez azt jelenti, hogy találtam egy eddig lefordítatlan Edgar Allan Poe versszakot (ÚRISTEN!!!), mert Babits Mihaly nem fordította le az Ulalume végét, ami lényegében átértelmezi az egész verset is. Úgyhogy miután kikutattam, hogy ez valóban az eredeti része, csak angolul is hol publikálták, hol nem, és úgy tűnik Babits is olyan forrásból dolgozott, ahol éppen nem, így ebben a posztban most először olvashatod a teljes Ulalume-ot magyarul, mert lefordítottam a végét, igyekezve követni Babits fordításának hangulatát, mivel ez az, amit nagyon szeretek.
Hogy mit gondoltam, miről szól a vers régen?
Korábban teljesen félreértettem a verset és egy pszichopata sorozatgyilkos történeteként gondoltam rá. Tehát, hogy a narrátor elcsalja a Psyché nevű nőt egy mocsárba, eleinte maga sem tudja miért, majd amikor a sok zavaros csillagnézést követően rábukkannak Ulalume sírjára én valahogy úgy gondoltam, hogy hirtelen ráeszmél, hogy tavaly itt ölte meg Ulalume-ot és az elméje ezt a traumát kizárta az agyából és most öntudatlanul elhozta ide Psychét, aki minden bizonnyal hasonló sorsra jut, mert a démoni égbolt ismét gyilkosságra fogja késztetni a narrátort és emiatt lesz a szíve, mint lomb, ha elölte a hév, mert visszatér az emlékezete. Na, hát ez a vers egyáltalán nem erről szól. Ezt csak én hallucináltam évekig.
Edgar Allan Poe:
Ulalume
Fordította Babits Mihály;
az utolsó versszakot Vachter Ákos
Az ég hamufellege kóbor a lombot elaszta a hév a gallyat elölte a hév a hó a magányos október az év egy emléktelen év a vidék tava vadködü Auber és réve a Weir-tövi rév: éjfedte a vadködü Auber, rémjárta a Weir-tövi rév.
Itt rég a titáni fasorban lelkemmel, a ciprus alatt Psychével a ciprus alatt bolyongtam a vulkáni korban, mikor szivem árja szaladt, mint nyugtalan láva szaladt Yaanek-hegyi lávasodorban, mely távoli sarkra halad, mely zúg, mig a lávasodorban az északi sarkra halad.
Szavunk szomorú vala; kóbor lelkünket elaszta a hév szivünket elölte a hév: nem tudtuk, a hó hogy október s nem tudtuk, az éj hogy az év legéjjelebb éjjele (ah ez az év) nem láttuk elült tavad, Auber, (noha vitt már rajtad a rév) feledtük elült tavad, Auber és rémeid, Weir-tövi rév.
S mig az égen a lángok oszoltak s hunyt sorban az éj szeme le, szállt sorban az ég tüze le: ime tünt végén a fasornak nagy fény ködös égi jele, amelyből egy nagy csodaholdnak két gyönyörü szarva kele. Astarte jelének, a holdnak gyémántszinü szarva kele.
S szóltam: „Kegyesebb ez a holdnál száll egy sohaj-étheren át, repűl csupa sóhajon át. Látja, hogy ez arcon a gond jár, szú-rágta szivembe belát; jön a Leo-csillagu pontnál mutatni a béke honát jön e vészes mennyei pontnál, fényes-szemü égi barát az Oroszlán-csillagu pontnál, nyájas, csodafényü barát.”
De Psyche nyög, ujjat emelve: „Jaj, e fényben nem bizom én, se-szinében nem bizom én. Ne maradj itt, fuss tovakelve! fuss, mert utolér ez a fény.” Szólt félve; lehulla seperve szép szárnya az út fövenyén nyöge fojtva; lehulla seperve disz-tolla az út fövenyén, szomorúan rut fövenyén.
Feleltem: „Eh babonasejtés! menjünk csak e csillag után menjünk üde fénye után. Sybillai súgarat ejt és a remény s báj fénye. Vidám. Lásd, rezgve az égbe fut ám. Hihetsz neki; cselt sohse rejt és jó helyre vihet ki csupán: mert rezgve az égbe fut ám!”
Így szólva Psychét megöleltem csitítva szivében a bún, könnyítve a gyáva borún. S amint tovavittem a kertben, megakadtam egy kriptakapún, ős íratu kriptakapún. S szólék: „Mi van írva, ó lelkem, e legendás kriptakapún?” S felelé: „Ulalume, – Ulalume – Itt nyugszik a holt Ulalume.”
S szivem ekkor lőn mint a hév, kóbor levél ha eloszla a hév, mint lomb, ha elölte a hév. S szólék: „Bizonyosan október vala s ép ez az éj, gonosz év, mikor erre vitt ez a rév. De mi csalt ide, éppen az év ezen éjjelén? (Ah, ez az év!) Már látom; e láp ködös Auber és réve a Weir-tövi rév. Jól látom, a vérködü Auber s vad, rémteli Weir-tövi rév.”
S rebegénk sóhajtva mi ketten: „Talán a sok erdei rém, a kegyelmes Weir-tövi rém, azért, hogy a szív beleretten, akadàlyt gördíte elém, e titkot ne érjem el én, szellembolygót vonva felettem a holdbeli lelkek egén, mi bűnösen ég ma felettem pokolbeli lelkek egén?”
Ez valóban az Ulalume egyik legnehezebben értelmezhető része. Nem annyira szó szerinti, mint inkább érzelmi és szimbolikus jelentése van.
Said we, then—the two, then—”Ah, can it
Have been that the woodlandish ghouls—
The pitiful, the merciful ghouls—
To bar up our way and to ban it
From the secret that lies in these wolds—
From the thing that lies hidden in these wolds—
Had drawn up the spectre of a planet
From the limbo of lunary souls—
This sinfully scintillant planet
From the Hell of the planetary souls?”
Általában támaszpontokat, vagy hurkokat használok a versek fordításánál, vagyis kiválasztok egy olyan szót, vagy kifejezést, vagy sort, ami mindenképpen meg kell tartani. Mivel egy vers fordítása általában újraalkotás, ezért vannak dolgok, amiket nem lehet megtartani általában és ki kell választani, hogy mi az, amire mindenképpen szükség van, és mi az, ami esetleg elengedhető.
Én itt alapvetően a ghoul szó babitsi fordításából indultam ki, ami ugyebár a rém szó, illetve a Weir-tövi révet szerettem volna megtartani. Tehát a megfelelő sorok rém-re fognak végződni, valamint adott a ritmus és rímképlet.
Általában nem soronként haladok, hanem teljesen összevissza. Ahhoz lehet hasonlítani a folyamatot, mintha kiemelkedne egy szobor egy tóból, először mondjuk felbukkan a feltartott kézfeje, utána a feje, aztán pl. az ormánya, vagy csápjai, ha van neki, mert ugye nem tudhatjuk, mit ábrázol a szobor, nem feltétlenül emberi. Szóval először a második sorok végződései voltak meg, utána pedig a ‘we’ szót akartam valahogy belevinni, ebből jött a ‘ketten’ és ez már meghatározta a sorok szerkezetét. A rémek a versben a Weir-tövi rév rémei, tehát Weir-tövi rémek lettek.
Az első verzió ilyen lett:
És felsóhajtottunk mi ketten,
„Lehet, hogy a weir-tövi rém,
a kegyelmes weir-tövi rém,
azért, hogy a szív beleretten,
s a titkot nem érem el én,
a rejtélyt nem érem el én,
egy szellembolygót vont felettem
fel holdlelkek szörnyü egén,
s egy kísértetfény ég felettem
pokolbeli lelkek egén?”
De itt még több helyen a ritmussal se voltam elégedett, illetve nem derül ki az a jelentéstartalom sem, hogy a rémek akadályozni akarták volna a narrátort, és számos szó elvész az eredetiből. Úgyhogy próbáltam még bevonni, amit lehet, így sikerült a woodlandish szót megőrízni az erdei-vel, a negyedik-ötödik sor ismétlését és rímért kicsit beáldozva próbáltam megőrízni a versszak legfontosabb tartalmát, hogy a ghoulok akadályozni akartak, illetve az utolsó előtti sorban sinfully scintillant jelzőt igyekeztem megtartani valahogy a bűnösen ég-gel.
Amit nem tudtam megtartani az igazából a limbo of lunary souls, ebből lett holdbeli lelkek egén, ami nem teljesen az, mert ez a limbo valamilyen lét és nemlét közti köztes tér, de erre semmilyen magyar kifejezést nem találtam és a hell of planetary souls-t is csak pokolbeli lelkekként tudtam megtartani, ami a jelentéshez közelít, de mégis az eredeti vers kozmikus horrorját nem annyira tartja meg, legfeljebb csak a hangulatot. Az eredeti soul-ra, vagyis lélekre való rím nem volt lehetséges, mert a rém szó miatt, itt adott volt, hogy csak olyan szó jöhet szóba, ami e-é magánhangzókból áll és hímrím, tehát emelkedő ritmikájú, mint az elém, el én, egén stb. Illetve még ami elveszett az a többesszám az our way-ből, de talán a ‘mi ketten’ mutatja, hogy itt Psyché, a narrátor lelke és a narrátor végre összhangra jutva együtt mondják az utolsó mondatot. A legutolsó elem a rebegénk szó volt, aminek örültem, mert illeszkedik a hangulathoz és a ritmikája tökéletesen passzol a sorba.
„
Mi az Ulalume története és hogyan értelmezhetjük az utolsó versszakot David Robinson cikke alapján?
Az Ulalume egy éjszakai, álomszerű bolyongás története. A narrátor és lelke, Psyche, öntudatlanul járják az őszi, kihalt tájat, mígnem az égen feltűnő Astarte csillaga reményt és megnyugvást ígér. Psyche óvja őt, de a narrátor követi a csillagot, amely végül egy kriptához vezeti. Csak ekkor döbben rá, hogy éppen szeretett halottjához, Ulalume sírjához tért vissza, arra a helyre, amelynek emlékét tudat alatt el akarta felejteni.
Az utolsó, sokáig elhagyott versszak tovább mélyíti a történetet. A narrátor felteszi a kérdést: vajon a Weir-tövi erdei rémek idézték-e fel Astartét, hogy eltérítsék őt valamilyen titoktól. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a rémek meg akarták óvni a sír felfedezésétől, ám a versből éppen az derül ki, hogy Astarte vezette el őt a kriptához. David Robinson értelmezése szerint ezért a rémek nem megtévesztők, hanem kegyetlen kinyilatkoztatók: látszólag reményt és feledést kínálnak, valójában azonban szembesítik a narrátort a halállal és saját belső ellentmondásával. A békére vágyik, de csak a halál emléke révén juthat el hozzá. A záró versszak ezért nem lezárás, hanem a vers kulcsa: a „titok” nem pusztán Ulalume sírja, hanem annak felismerése, hogy az áhított megnyugvás és a halál Poe világában elválaszthatatlan egymástól.
Hogyan befolyásolja a vers értelmezését az, hogy elhagyjuk, vagy megtartjuk az utolsó versszakot?
A vers jelentése valóban megváltozik attól függően, hogy a záró versszak szerepel-e.
Ha az utolsó versszak hiányzik, akkor a vers lényegében a felismerés pillanatában ér véget. A narrátor rádöbben, hogy Ulalume sírjához tért vissza, és a történet tragikus emlékezésként zárul. A hangsúly a gyászon, a tudatalatti emlékezeten és azon van, hogy az ember nem tud elmenekülni saját vesztesége elől. A vers így önmagában is teljes, és sok olvasó számára talán elegánsabban lezárt.
Az utolsó versszakkal viszont a hangsúly eltolódik a történetről az értelmezésre. A narrátor már nem azt kérdezi, mi történt, hanem azt, miért történt. Visszatekint az egész útra, és megpróbálja megfejteni, vajon valamilyen természetfeletti erő irányította-e. A rémek, akik addig csak a táj részei voltak, hirtelen a cselekmény lehetséges mozgatóivá válnak.
Éppen ezért a vers vége bizonytalanná válik. Nem kapunk választ, csak egy új kérdést. Ez Poe-ra nagyon jellemző: a lezárás nem feloldja, hanem kitágítja a rejtélyt.
A tanulmány egyik legérdekesebb felismerése, hogy a legtöbb korábbi értelmező szerint a „woodlandish ghouls” kegyelemből próbálták elterelni a narrátort Ulalume sírjától. Robinson azonban rámutat egy ellentmondásra: Astarte követése éppen a sírhoz vezeti őt, tehát ha valóban a rémek idézték fel a bolygót, akkor nem megmenteni akarták, hanem szándékosan szembesítették vele.
Ez teljesen új megvilágításba helyezi a verset. A rémek nem egyszerűen gonoszak, de nem is irgalmasak. Inkább valamiféle kozmikus iróniát testesítenek meg: megadják a narrátornak azt, amire vágyik – a békét –, de csak úgy, hogy előbb teljes erejével át kell élnie a veszteséget. A Lethe feledése helyett a halál emléke lesz az egyetlen nyugalom.
Ezért azt mondhatjuk, hogy irodalmilag a záró versszak nem egyszerű függelék, hanem kulcs. Nélküle az Ulalume elsősorban egy gyászvers. Vele együtt viszont metafizikai költeménnyé válik: már nem csupán egy elveszett szerelemről szól, hanem arról, hogy a remény, a feledés, a tudás és a halál milyen kibogozhatatlanul összefonódnak. Emiatt a vers vége kevésbé kerek, viszont sokkal tovább dolgozik az olvasóban – és valószínűleg ezért döntött Poe végül amellett, hogy a végleges kéziratban mégis megtartja ezt a versszakot.
„1. Rufus Wilmot Griswold (szerk.), The Works of the Late Edgar Allan Poe (New York: J. S. Redfield, 1850–1856), II. kötet, 20–22. o. Bár Griswold kihagyásainak oka nem ismert, és az sem tudható, hogy a vers mely szövegére alapozta kiadását, T. O. Mabbott szerint egy újságkivágást használt, amelyből elhagyta az utolsó versszakot. Lásd: The Collected Works of Edgar Allan Poe (Cambridge: The Belknap Press of Harvard University Press, 1969), I. kötet, 415. o. Poe maga is megjelentette a verset egy alkalommal e versszak nélkül, feltehetően Mrs. Whitman javaslatára, később azonban ismét úgy döntött, hogy visszailleszti azt. Lásd: Mabbott, 423. o. A vers legkésőbbi és egyben legtekintélyesebb szövegváltozata az a kézirat, amelyet Poe 1849. szeptember 10-én küldött Susan Ingramnek; ez már tartalmazza a kérdéses versszakot. A kézirat jelenleg a Pierpont Morgan Library gyűjteményében található. Lásd: Mabbott, 415. o. Griswold kihagyása, méltányosan megítélve, akár abból a tévedésből is fakadhatott, hogy a vers átdolgozott változatát Poe végleges szándékának tekintette az utolsó versszakot illetően. A tanulmányban szereplő idézetek után zárójelben megadott számok a Mabbott-féle kiadás sorszámozása szerinti verssorokra utalnak.”
David Robinson: Ulalume – The Ghouls and the Critics (Poe Studies, 1975)
Talán emlékeztek még a Nagy Cthulhu Pecsétjére. Arra, amelyet az előrendelés során meg kellett érinteni. Úgy tűnik elegendő tudásra éhező kultista jár közöttünk, akik megérintették a Pecsétet és elvégezték a rituálét, csatlakozva ezzal az Idézéshez, mely – örömmel jelenthetem, hogy sikeresnek bizonyult! Megvan a kitűzött 100 előrendelés.
A messzi Északi-sarkon a Mikulás ronda kis manóinak egy csoportjának – valójában külsős vállalkozók, fekete csuklyát viselő, nemigazi elfek, inkább goblin félék – nyirkos földalatti projekt-szobájában elegendő gyertya gyulladt fel ahhoz, hogy megköttetettnek fogadjanak el egy Sötét Üzletet és befogadják a megrendelést.
Ennek következményeként a szorgos kis fekete kezek már tekergetik a nyomdagépek fogaskerekeit és szedik a sötét betűket. A legfontosabb hír pedig az, hogy a Gombák a Yuggothról és a kozmikus horror más versei jelenleg már a nyomdában van, a gyártása megkezdődött. Várhatóan október végén, november elején fog megjelenni és igyekszem majd az előrendeléseket a lehető leggyorsabban teljesíteni.
Szeretnék egy kis helyzetjelentést adni a projektről.
Először is szeretném nagyon szépen megköszönni mindenkinek, aki előrendelésével, megosztással, biztató szavaival vagy bármilyen más módon hozzájárult ahhoz, hogy ez a könyv megvalósulhasson!
Számomra ez mindig is egy eléggé ambivalens projekt volt, amely rengeteg bizonytalansággal és gyötrődéssel járt. Eleinte nem gondoltam, hogy valaha is elkészülnek ezek a fordítások. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán le tudom-e fordítani ezeket a verseket, mert a versfordítás nagyon bizonytalan műfaj. Legalábbis régebben ezt gondoltam róla, azóta már szerencsére kevésbé. Néha gyorsan megy, néha nagyon lassan, és semmi sem garantálja, hogy sikerülni fog. (Kivéve talán az erős kávét.)
Aztán, ahogy kezdtem haladni vele – bár szuper lassan, negyedévente, néha csak félévente készült el egy-egy vers, főleg azért mert nem hittem benne –, elkezdtem ábrándozni arról, hogy ebből egyszer talán könyv lehet. És igazából, ahogy elkezdtem hinni benne, úgy gyorsult fel a folyamat.
És szerencsére mindig akadt néhány ember, aki biztatott. Idővel rájöttem, hogy ha én ezt mindig is szerettem csinálni, és van akinek ez valamilyen fura módon örömet okoz, akkor érdemes folytatni.
Kisebb változások
A mintapéldányhoz képest még néhány apró részletet változott. Például a porvédő belseje is fekete lett, ahogyan a könyv fűzéséhez használt cérna is. Az első néhány oldal – köztük a címoldal – szintén fekete lesz, kijavítottam az elgépeléseket, tördelési hibákat és még néhány apróságot. A nyomda szerint a sorozatgyártott példányok még szebbek lesznek a mintapéldánynál, és az élfestés is még jobban fog kinézni. Bízom benne, hogy így lesz.
Egyébként imádok ránézni a mintapéldányra. Valahogy különböző fényviszonyokban kicsit más arcát mutatja, és amikor kinyitom, az egymás mellett lévő oldalak is különös hangulatot teremtenek. De a legjobb mégis az, hogy bárhol nyitom ki, és elkezdem olvasni, a szöveg egyszerűen beszippant. Olyan lett, amilyennek valaha megálmodtam.
Az álmokról jut eszembe: régen sokat kínzott az agyam olyan álmokkal, amelyekben rendszerint találtam valami különlegesen értékes dolgot. Hol egy lézerpisztolyt, hol egy repülő seprűt, máskor egy mágikus könyvet, tele varázsigékkel. Ezek az álmok mindig azzal végződtek, hogy lefekvés előtt gondosan elraktam a talált csodát az ágyam alá. Aztán reggel felébredtem… és természetesen soha nem volt ott semmi. (És akkor az ember ne legyen depressziós, ugye.)
Ez a könyv viszont, amióta megérkezett a mintapéldány, minden nap itt van az asztalomon. És talán nem is fog eltűnni. Halloween környékén pedig Hozzátok is eljut majd.
És ez fantasztikus.
Még egyszer hálásan köszönöm, hogy segítettetek valóra váltani ezt az álmot, és hogy hozzájárultatok ahhoz, hogy H. P. Lovecraft különös, lenyűgöző versei minél több olvasóhoz eljuthassanak – azok a versek, amelyek valaha ott születtek meg H. P. Lovecraft elméjében, mielőtt beléptek volna Odakintről ebbe a világba. Én imádom ezeket a verseket. Vicces, hogy amikor fordítottam őket esténként, gyakran hallottam egy tompa, hegedűszerű zeneszót az emeleti szomszéd irányából. Mondtam is, hogy köszi Erich a támogatást, nem elég nekem Richard, még te is itt vagy.
A folytatás
A könyveket továbbra is elő lehet rendelni, ugyan most már egy kicsit kisebb kedvezménnyel és ezek a példányok már nem kapnak egyedi sorszámot. Ez az előrendelés nagyjából október közepéig fog tartani. Én pedig addig is azon dolgozom tovább, hogy a könyv minél több helyre eljusson, illetve kigondolom, milyenek legyenen a sorszámok.
Ez a vers kb. 25 éve élt bérlet nélkül a fejemben, amióta középsuliban angolórán tanultunk róla. Az első versszakát azóta is tudom, és fel-felbukkant már kb. kismilliószor a fejemben teljesen random pillanatokban. De ahogy sok minden mással, ezzel sem foglalkoztam vele különösebben, nem is emlékeztem rá, hogy miről szól a vers, csak azt tudtam, hogy:
A mouse found a beautiful piece of plum cake, The richest and sweetest that mortal could make; ‘Twas heavy with citron and fragrant with spice, And covered with sugar all sparkling as ice.
Azután a napokban arra gondoltam, hogy miért ne fordítsam le a teljes darabot, és meglepve tapasztaltam, hogy ez a kedvesnek tűnő vers valójában nem is annyira az, inkább horrorisztikus és egy mohóságból és önzésből fakadó idiotizmussal átitatott kvázi öngyilkosságról szól cuki köntösben.
Eliza Cook: Az egér pitéje (The Mouse and the Cake) Fordította Vachter Ákos
Egy egér egy darabka pitére lelt, a legszebbre, melyért csak ember felelt. Illatra citrusos, oly átható, s a porcukorhintése akár a hó.
„Te jó ég!” – kacagta az egérkoma, „Valódi kincs ez, egy nagy lakoma! De jaj, ez a zaj! Jön a sok kisöcsém, nosza elrejtőzöm a pitémmel én.
Egy picit se kapnak, hisz elfér belém minden morzsája, ez az én csemegém!” És elbújt, ölében a drága falat, s a sok éhes fivér mind tovább szaladt.
És majszolta, rágta, szuszogva evett, és addig habzsolta, míg rossz vége lett. S már sejted, hogy mindent a hasba tömött, biz rosszul lett nyomban és kínnal nyögött.
A családja hallá, hogy zord kínja nőtt, s doktorért küldtek, ki faggatta őt: „– A pitét, mondd, hogy faltad be teljesen, hogy rokonnak nem jutott falatja sem?”
„Ó jaj” – szólt a doktor – „már késő a szó, a halálod közel, ez kimondható. Ha meg lett volna osztva mással e koszt, mindnek jó lett volna és neked se rossz.
Ha megosztom, csemege eledelem, ha befalom egyben: az veszedelem. Hát készülj a végre…” – s hogy kimondatott, a doktor már látta, a beteg halott.
E tanulság kicsinynek s nagynak való, az egér pitéjéből levonható: ki túl önzőn csak saját szájába tesz, az öröme fájdalom forrása lesz.
Eliza Cook (1818–1889) angol költőnő volt, egy vidéki kereskedő leányaként született. A helyi vasárnapi iskola zenetanítójának fia biztatta arra, hogy verseit kötetbe rendezze, s ennek hatására jelent meg első verseskönyve. Ahogy önbizalma erősödött, egyre több költeményt küldött különféle újságoknak és folyóiratoknak, amelyek rendszeresen közölték írásait. Később saját hetilapot is alapított Eliza Cook’s Journal címmel, amelyet a „hasznosság és szórakoztatás” szolgálatába állított. Cook a nők politikai szabadságának elkötelezett híve volt, és hitt abban, hogy az oktatás révén mindenki képes felemelkedni és önmagát fejleszteni – ezt az eszmét ő „levelling up” („felemelkedésnek”, „esélyegyenlőséget teremtő felemelkedésnek”) nevezte. Nézetei rendkívül népszerűvé tették a munkásosztály körében Angliában és az Egyesült Államokban egyaránt.
(A következő posztban lesz update a Gombák a Yuggoth projektről. )
