(Aki lemaradt volna az előző update-ről, itt találja.)
2026 nyarának utolsó Napja is lementés megérkezett az ősz – amit én legalábbis már nagyon vártam.
És ez még nem az a sötét és hideg, nyirkos ősz, ami majd novemberben jön, amikor a Könyv is, hanem a könnyed, színes és meleg ősz, ami tele van arany, zöld, barna és vörös ábrándokkal.
Erről eszembe jutott egy régi versem, ami egy hasonló ősszel született, egy tegnapelőtti napon.
A „Történik” címet kapta.
néha csakúgy fel-alá járkál a szobában
mintha keresne valamit
hogy hol a legkényelmesebb
holott mindig ugyanott
a pillanat már régen messze jár
de te csontokból fűzöl nyakravalót
s mire elkészül, az utolsó darabja te leszel
tegnapelőtt kilovagoltunk az őszbe
ahol sötét volt az ég és a föld
sárga és zöld és vörös az ég alatt
és a galagonyákkal énekeltük
hogyha a Hold ránk fátylat ereszt
lánnyá válunk és sírni kezd-
enénk
a holnap már ma kijött elénk
és vár amíg
a csontok összeütődnek
Ja igen, és persze gondoltam, hozok némi friss infót a Gombákkal kapcsolatban, mert azért történt egy s más a legutóbbi update óta.
Például a sötét elfek befejezték a nyomtatást, és egy hatalmas hajóba hurcolták a dobozt, amit rábíztak egy Ody nevű tengerészre. Úgyhogy most lehet szurkolni, hogy nagyjából november első hetére megérkezzen a rakomány.
Emellett pedig sikerült kitalálnom, hogyan is nézzen ki az első 100 könyv sorszámozása. Több minden is volt a fejemben. Először az, hogy linómetszéssel készítek egy nyomatot, és azzal fogom bepecsételni a könyveket. Volt legalább négyféle verzió, mire megtaláltam a végsőt.
Ezzel párhuzamosan az is bizonytalan volt, hogy valóban pecsét legyen-e, vagy inkább matrica, mert bár a pecsét felé hajlottam, rá kellett jönnöm, hogy az általam megálmodott minta szép kimetszéséhez még nem vagyok elég ügyes.
(Pedig amúgy már beiratkoztam egy linómetszés-workshopra is.)
Szóval volt B tervem az 1-es stratégiához: az ArtiStamp egyszemélyes csapatát (Juditot) kértem meg, hogy segítsen, és végül elkészült ez a lenti pecsét, amin a Kis Cthulhu alszik a grimoire-ok között, és ezen lesz a számozás is.
És mivel nagyon tetszik ez a pecsét, azt találtam ki, hogy mindenki, aki közvetlenül tőlem, vagyis az én oldalamon veszi meg a könyvet, kap bele egy ilyen nyomatot.
Majd valószínűleg kiküldök később egy formot, hogy azok, akik a 100. példány után rendeltek, eldönthessék, kérnek-e pecsétet vagy sem.
Számozva viszont csak az első 100 példány lesz.
És a frissítés végére hagytam a legjobb hírt: pár napja leszerződtem egy könyvterjesztővel, akik azt mondták, hogy bár egykönyves kiadóval nem szoktak szerződni, de „ez a könyv mind tartalmában, mind megjelenésében különleges”. (Egyébként nagy örömömre, több érdeklődő is volt a terjesztésre, így ezen is rágódhattam egy sort, hogy melyik legyen.)
Szóval ha minden jól alakul, karácsony előtt a Libriben is találkozhattok majd a Gombákkal– legalábbis ez a következő cél, amin már a terjesztővel együtt dolgozunk. Ha ez esetleg nem is jön össze, online több felületen is elérhető lesz, illetve természetesen az én oldalamon maradni fog.
Egyébként összesen 1000 darab készült, és nem tervezek utánnyomást. Szóval hamarosan az oldalon lévő számláló átváltozik visszaszámlálóvá.
Nagyon örülök, hogy idáig sikerült eljutni, és ismételten köszönöm szépen mindenkinek, aki támogatta a projektet. Eddig a Cinegore jelezte, hogy szeretne recenziós kötetet, de ha van jó ötletetek még hasonlóra, azt is szívesen veszem.
Lehetséges, hogy lesz majd könyvbemutató is. Valószínűleg valamikor novemberben kellene szervezni egyet, bár itt még nem tartok gondolatban.
Viszont ha van addig is bármilyen ötletetek vagy kérdésetek, amiről lehetne a bemutató alkalmával beszélni, akkor nyugodtan írjátok meg. Ha összeállna valami érdekes, az sokat segítene.
A minap például azon gondolkoztam, amikor elolvastam Weöres Sándor Ének a határtalanról című versét a Gellért téri kútba vésve, hogy a magyar költészetben is van több olyan klasszikus vers, amelyben megjelenik valami a kozmikus horrorból – ha nem is olyan módon, mint Lovecraftnál.
És vicces, hogy ezek a versek pont azok, amelyek anno a kedvenceim voltak Babits Mihálytól, Ady Endrétől, József Attilától és Weöres Sándortól.
Lehet, hogy végül innen indul majd a könyvbemutató is: hogy hol kezdődik a kozmikus horror, mielőtt még Lovecraft nevet adott volna neki.
Következő update október elején várható, ha történik valami érdemleges.
Szép Őszt! Csináljatok sokmindent, hogy emlékezetes legyen!
„1929. december 27. és 1930. január 4. között Lovecraft elképesztő módon harminchat szonettet írt, majd ezeket ciklussá rendezte, amelynek a Fungi from Yuggoth címet adta. Ez lett utolsó jelentős költői műve; életének hátralévő éveiben született néhány költeménye többnyire rövid alkalmi vers vagy barátainak írt óda. Úgy tűnik, e hatalmas szonettáradat idején Lovecraft elérte költői pályájának egyik csúcspontját.„
Ma augusztus 20-án van H. P. Lovecraft születésének 136. évfordulója. Egyfelől szeretnék egy kis frissítéssel jelentkezni a Yuggoth-projekttel kapcsolatban, ugyanis a sötét elfek, akik elvállalták a könyv elkészítésének vészterhes és kicsit sem veszélytelen munkáját, tegnap jelentették, hogy a nyomtatás befejeződött és a könyvek beléptek a világunkba.
Most újra rajtam van a sor, hogy a jövő héten a projekthez kapcsolódó side-questek egyikét teljesítsem, amiről egyelőre nem szeretnék többet elárulni, mielőtt felhangozna az achievement unlocked státuszjelző és az azt kísérő fanfárszólam.
Jelen állapot szerint a könyvek továbbra is a ködös Október legutolsó hetére, vagy November elejére várhatóak.
A következőkben pedig arra gondoltam, hogy elhozom ide magyarul a Hypnogoria blog egy régebbi cikkét, ami a Gombákról szól, hogy segítsen kicsit elhelyezni Lovecraft munkásságában ezeket a verseket és egy kis kedvcsinálóként szolgáljon a könyvhöz, bár ez a cikk talán egy kicsit kevésbé érdekes, mint majd a következő lesz, ami majd végigvezet a Gombák 36 szonettjén és azok kapcsolatait vizsgálja, de ezt is jó szívvel ajánlom a kötet iránt érdeklődőknek és Lovecraft rajongóinak.
„Sokkal kevésbé ismert azonban Lovecraft költői munkássága. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek fő oka éppen az: költészetéből nagyrészt hiányzik az az egyéni erő és képzelőerő, amelynek köszönhetően novellái évről évre újabb és újabb olvasókat hódítanak meg. Verseinek jelentős része valójában alig kapcsolódik a különöshöz vagy a fantasztikumhoz: politikai szatírákat, alkalmi és évszakverseket, barátaihoz írt ódákat, valamint klasszikus formákat utánzó költeményeket találunk közöttük. Csak időnként vetült rájuk a weird árnyéka.”
A Gombák a Yuggothról és a kozmikus horror más versei kötetet kifejezetten úgy állítottam össze, hogy egybegyűjtse Lovecraft azon verseit, amelyeket átitat a weird és amelyek a különösről és a fantasztikusról szólnak. Kihagytam a szatírákat, évszakverseket és egyéb unalmas írásokat és csak azokra koncetráltam, amelyek alkalmasak arra, hogy a Grimoire varázsigéi lehessenek.
Ha azt a kérdést tesszük fel, ki volt a 20. századi weird fiction legnagyobb hatású szerzője, H. P. Lovecraft alighanem az egyik legerősebb jelölt e címre. Életében ugyan jobbára csak az olyan ponyvamagazinok olvasói ismerték és becsülték, mint a Weird Tales, ám e korlátozott nyilvánosság ellenére HPL hamarosan barátságokat kötött, és levelezésben állt többek között Robert Blochhal, Robert E. Howarddal, Fritz Leiberrel, Henry Kuttnerrel, Clark Ashton Smithszel, Carl Jacobival és Frank Belknap Longgal – vagyis korának fantasztikus irodalmából szinte egy egész „ki kicsodával”.
1937-ben bekövetkezett halála után műveit az Arkham House kötetsorozatban adta ki újra. A kis kiadót két barátja, August Derleth és Donald Wandrei alapította kifejezetten azzal a céllal, hogy Lovecraft írásait könyv alakban megjelentesse. Az 1940-es és 1950-es évek folyamán Lovecraft egyre rendszeresebben szerepelt a weird fiction antológiáiban, az 1960-as évektől pedig történetei már tömegpiaci paperback kiadásokban is megjelentek. Tolkienhez hasonlóan HPL prózáját is lelkesen fedezte fel magának a kibontakozó ellenkultúra: a Cthulhu-mítosz éppoly ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt rájuk, mint Középfölde legendái, Lovecraft kozmikus horrorja pedig – a végtelenség elme határait feszegető látomásaival – különösen erősen rezonált arra a nemzedékre, amely éppen a tudattágító szereket és az ezoterikus gyakorlatokat fedezte fel.
Azóta Lovecraft művei gyakorlatilag soha nem tűntek el a könyvpiacról. Számos jelentős alkotó – hogy csak néhányat említsünk: Stephen King, Clive Barker, Ramsey Campbell, Guillermo del Toro, H. R. Giger, Neil Gaiman és Alan Moore – nevezte őt meghatározó hatásának és ihletforrásának. Lovecraft teremtményei pedig ma már mindenütt jelen vannak: számtalan könyvet, képregényt, filmet, lemezt és játékot ihlettek. Cthulhu és rokonai mintha egyre gyakrabban öltenének testet itt, ott és mindenütt – ma már még plüssből készült Vén Isteneket is vásárolhatunk. És még ha valaki soha nem is hallotta Lovecraft nevét, ha érdeklődik a zsánerirodalom iránt, szinte bizonyosan találkozott már valahol a hatásával: csápos szörnyetegek, pusztítást hozó álmukból felébredő ősi istenek vagy az emberiség hajnalát befolyásoló idegen lények alakjában.
Sokkal kevésbé ismert azonban Lovecraft költői munkássága. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek fő oka éppen az: költészetéből nagyrészt hiányzik az az egyéni erő és képzelőerő, amelynek köszönhetően novellái évről évre újabb és újabb olvasókat hódítanak meg. Verseinek jelentős része valójában alig kapcsolódik a különöshöz vagy a fantasztikumhoz: politikai szatírákat, alkalmi és évszakverseket, barátaihoz írt ódákat, valamint klasszikus formákat utánzó költeményeket találunk közöttük. Csak időnként vetült rájuk a weird árnyéka.
Ahogyan maga az „Öregúr” is belátta későbbi éveiben, a költészet nem volt valódi művészi közege. Sokunkhoz hasonlóan gyakran személyes indíttatásból írt verseket, nem pedig azért, hogy nagy művészetet teremtsen; Lovecraft esetében pedig ez a személyes cél mindenekelőtt a György-kor hangulatának és szellemiségének önmaga számára való újjáteremtése volt. Úgy érezte, ebben a korban sokkal inkább otthon lett volna, mint a 20. század első évtizedeiben. Ahogyan 1929-ben írta:
„A nyelv, a szókincs, a gondolatok, a képek – minden alárendelődött annak a bennem élő, szenvedélyes törekvésnek, hogy gondolatban és álmaimban visszarepítsem magam a rizsporos parókák és a hosszú s-ek világába, amely valamilyen különös okból számomra a természetes világnak tűnt.”
A mai olvasók közül egyre kevesebben érzékelik, hogy Lovecraft prózája már az 1920-as és 1930-as években is szándékosan régies szerkezetű volt, költészetének túlnyomó része azonban félreismerhetetlenül archaikus: az augustusi korszak formáiban és stílusában íródott, olyan György-kori nagyságok verselését utánozva, mint Pope, Goldsmith és Addison.
(Egy rövid kitérő: meg kell jegyeznünk, hogy ez a korszak manapság nem tartozik éppen a költészetolvasók kedvencei közé. Nem mintha az augustusi költőknek ne lennének ma is híveik, vagy ne szerepelnének népszerű antológiákban, ám közel sem övezi őket akkora közismertség és szeretet, mint a későbbi romantikus költőket. Lovecraft György-kori stílusok iránti vonzalma tehát aligha tette őt népszerűbbé a költészet olvasói között: sokan már az eredeti augustusi költőket is túlságosan kötöttnek és modorosnak találják – nemhogy Lovecraft utánzatait.)
Azoknak a verseknek a jelentős része, amelyek nem a 18. század világát idézik, Lovecraft másik nagy szenvedélyéről árulkodik: Edgar Allan Poe-ról. Weird költészetének jó része Poe gótikus verseinek visszhangját hordozza.
Sokatmondó ugyanakkor, hogy prózaírói pályájának kibontakozásával párhuzamosan egyre kevesebb verset írt: teljes költői életművének több mint háromnegyede 1919 előttről származik. Írásainak kronológiáját áttekintve világosan látszik, hogy amint a novella válik elsődleges alkotói kifejezésmódjává, költői termése meredeken visszaesik. Mintha saját, összetéveszthetetlen prózai hangjának megtalálásával egyre kevésbé érezte volna szükségét annak, hogy Anna királynő korának atmoszféráját versekben idézze meg. Novelláiban ráadásul a képeknek és a nyelvnek olyan erejére tett szert, amelyet verses kísérleteiben csak ritkán sikerült elérnie. Bár korai írásain világosan érződik Poe és másik kedvence, Lord Dunsany hatása, hamarosan kialakította saját, jellegzetes hangját és ikonikus teremtményeit.
A költészettel azonban soha nem hagyott fel teljesen: utolsó éveiig írt alkalmi verseket és barátainak szánt költeményeket. És bár alapvetően egyetértek Stephen King Danse Macabre-ban tett megjegyzésével, miszerint „a legtöbb, amit költészetéről elmondhatunk, hogy kellően ügyes versfaragó volt” – ami valóban nem túl lelkes dicséret –, azt azért el kell ismernünk, hogy Lovecraft létrehozott egy nagyszabású verses művet, amely megérdemli, hogy emlékezzünk rá, és jóval szélesebb körben ismerjük.
december 27. és 1930. január 4. között Lovecraft elképesztő módon harminchat szonettet írt, majd ezeket ciklussá rendezte, amelynek a Gombák a Yuggothról címet adta. Ez lett utolsó jelentős költői műve; életének hátralévő éveiben született néhány költeménye többnyire rövid alkalmi vers vagy barátainak írt óda. Úgy tűnik, e hatalmas szonettáradat idején Lovecraft elérte költői pályájának egyik csúcspontját.
Más verseinek jelentős részével ellentétben itt félretette az augustusi szabálykönyvet, és számos különböző stílust és hangot szólaltatott meg. Egy klasszikus formák iránt szinte megszállott emberhez képest szokatlan módon szonettjei sem a két hagyományos szerkezetet – sem a Shakespeare-i, sem a petrarcai formát – nem követik. Ugyanilyen szokatlan, hogy weird verseinek jelentős részével ellentétben a Gombák a Yuggothról sem Poe visszhangjának hat: ezek a szonettek hangjukban és témáikban hamisítatlanul lovecraftiak.
Először is érdemes tisztázni néhány félreértést a címmel kapcsolatban. Mindenekelőtt: a címnek nincs köze a Plútón túlról érkező lényekhez, a mi-gókhoz, akiket Lovecraft később, 1930-ban írt klasszikus elbeszélésében, a Suttogás a Sötétben-ben mutatott be részletesen. Bár a mi-gókat ott szintén „fungi from Yuggoth”-ként említi, a ciklus címe a XIV. Csillagszelek (Star Winds) című szonett soraiból származik:
"Bolond költőkben ekkor feldereng, hogy Yuggothon mily gombaspóra vár, s Nithon földjén virágos illatár, nincs földi kert, mit ily illat beleng."
Több kommentátor – köztük a Wikipédia szerkesztői – úgy vélte, ezek a sorok inkább valamiféle helyre vagy vidékre utalnak, nem pedig a Plútó Cthulhu-mítoszbeli nevére, ahogyan Yuggoth a Suttogás a Sötétben című novellában szerepel. Ezt annak bizonyítékaként is felhozták, hogy Lovecraft ugyanazokat vagy hasonló kifejezéseket eltérő összefüggésekben, látszólag különböző dolgokra alkalmazta egyes történeteiben – vagyis tudatosan olyan ellentmondásokat épített saját mitológiájába, amelyek a valódi mítoszok és legendák következetlenségeit idézik.
Lovecraft kétségkívül játszott ilyen játékokat az olvasóval – gondoljunk például arra, milyen különböző értelemben és összefüggésekben használja az „Old Ones” elnevezést több történetében. Ebben az esetben azonban azok a kutatók, akik szerint a Csillagszelek Yuggothja inkább valamiféle hely, mintsem bolygó, megfeledkeznek a ciklus egy korábbi darabjáról, a IV. Felismerés című szonettről, amely egyértelműen kijelenti:
"E fakó föld, tudtam, nem otthonom, ez Yuggoth, hol oly végtelen az űr!"
Ez pedig arra utal, hogy e versek írásakor Lovecraft világosan és következetesen önálló világként gondolt Yuggothra. Miután tehát tisztáztuk a címmel kapcsolatos kérdéseket, nézzük magát a ciklust.
Az első három szonett összefüggő történetet alkot. Egy férfiról szólnak, aki egy régi könyvesboltban különös kötetre bukkan: az elfeledett tudás könyvére, amely leírja, miként nyitható meg „the hidden way”, hogy az ember látomásokat éljen át, illetve a csillagközi űrön keresztül más világokba, más dimenziókba és más korokba utazhasson. E verses nyitótrilógia után azonban a történet megszakad, a fennmaradó harminchárom költemény pedig önálló darabként is megáll.
A ciklus stílusok és hangnemek egész sorát vonultatja fel; számos darab tulajdonképpen miniatűr elbeszélés. Némelyek, például a XI. A Kút (The Well) és a XXVI. A Familiárisok (The Familiars) a köznyelvi beszéd költői megfelelőjével élnek, és New England folklórját idéző történeteket mesélnek. Mások Lovecraft Álomföld-történeteinek eleven, költői nyelvezetét alkalmazzák – ilyen a XIII. Heszpéria (Hesperia) és a XVIII., Yin Kertjei (The Gardens of Yin) –, megint mások pedig a Cthulhu-mítosz lopakodó borzalmait idézik meg, például a XV., Antarktos és a XX. Éjlidércek (Night-Gaunt).
Ám a weird mikrofikció e gyakorlatai között különös látomásokat megörökítő versek is akadnak: némelyik elveszett álmokhoz tér vissza, mint a XXIII., Délibáb (Mirage), mások melankolikus szeszéllyel játszanak, mint a XXIX., Nosztalgia (Nostalgia). És filozofikusabb hajlamú darabok is bekerültek a ciklusba: a XXVIII. Remény (Expectancy) vagy a XXX., Múlbéli Képek (Background) például Lovecraft saját írói indítékaira vet fényt.
Számos Lovecraft-kötet és antológia elő- és utószavában találkozhatunk a következő idézettel:
„Bármennyire is összefüggéstelennek tűnhetnek történeteim, mindegyikük ugyanazon alapvető legendára épül: hogy ezt a világot egykor egy másik faj lakta, amely a fekete mágia gyakorlása során elveszítette uralmát fölötte, és száműzetett innen; ám odakint továbbra is létezik, mindenkor készen arra, hogy ismét birtokba vegye a Földet.”
A kutatóknak azonban mindeddig nem sikerült megtalálniuk ennek az állítólagos idézetnek a forrását, és jelenleg úgy vélik, hogy ezt a frappáns összefoglalást valójában August Derleth alkotta. Mellesleg ugyancsak Derleth vezette be a „Cthulhu-mítosz” elnevezést arra a közös háttérmitológiára – helyekre, könyvekre és lényekre –, amely Lovecraft számos történetét benépesíti.
A fenti idézet valójában aligha írja le pontosan Lovecraft teljes életművét, sőt még kizárólag a mítosz-történetekre sem igazán találó. A Rémület Duncwichben-re remekül alkalmazható, az Őrület Hegyei-re már jóval kevésbé, hiszen ott a felfoghatatlan fenyegetések a csillagokon túlról érkeznek. És bár Lovecraft leginkább Cthulhu-mítoszbeli történeteiről ismert, korántsem sorolható minden írása e gyűjtőfogalom alá. Álomföld-történetei például egy Lord Dunsany művei által ihletett fantasztikus világgal foglalkoznak, és bár némelyikük horror, csak kevésben jelennek meg az eónokon át tartó álomból ébredő, megszokott Vén Istenek.
Ahogyan Ramsey Campbell rámutat Lovecraft ihlette elbeszéléskötete, a Cold Print előszavában, sokkal pontosabb leírást találunk Lovecraft egyik saját levelében. HPL 1935-ben így fogalmazott:
„Valójában egyik munkám sem igazán tekinthető tipikusnak… Egyszerűen csak újabb és jobb módokat keresek arra, hogy kikristályosítsak és megragadjak bizonyos erőteljes benyomásokat – az idővel, az ismeretlennel, az ok és okozattal, a félelemmel, a tájak és az építészet szépségével, valamint más, nehezen összeillő dolgokkal kapcsolatos benyomásokat –, amelyek szüntelenül azért követelnek, hogy kifejezésre jussanak.”
Ez nemcsak hasznosabb és pontosabb összefoglalása azoknak az alapvető késztetéseknek, amelyek Lovecraft valamennyi műve mögött meghúzódnak – akár a Cthulhu-mítoszhoz tartoznak, akár nem –, hanem egyúttal a Gombák a Yuggothról témáinak és motívumainak is remek összegzése.
A szonettciklus sok tekintetben olyan, mintha végigvezetne bennünket Lovecraft prózájának különböző tartományain, sorra felkeresve történeteinek eltérő esztétikai világait és alapgondolatait. Egészében véve a ciklus mintha sűrített Lovecraft volna. Bár néhány leghíresebb teremtménye – Cthulhu és Yog-Sothoth – név szerint nem szerepel benne, a versek mégis visszatükrözik azoknak a történeteknek az alapvető gondolatait és atmoszféráját, amelyekben e lények megjelennek.
Szerkezeti szempontból az egész ciklust gyakran úgy értelmezik, mint azoknak a látomásoknak és találkozásoknak a sorozatát, amelyeket az első három szonett névtelen elbeszélője szabadít magára az ellopott könyv segítségével. Ennek az olvasatnak kétségtelenül van létjogosultsága: mivel a Gombák a Yuggothról történetként kezdődik, természetes, hogy az olvasó valamiféle, az egész cikluson végighúzódó szerkezetet vár.
Mások azonban az összefüggő nyitóverseket csupán bevezetésnek vagy kerettörténetnek tekintik, amely után egy véletlenszerű versválogatás következik, pusztán azért egy ciklusba gyűjtve, mert ugyanazon alkotói fellángolás során születtek. Egy másik elképzelés szerint Lovecraft eredetileg valamiféle narratív szállal kezdte a ciklust, ezt azonban hamarosan elvetette.
S. T. Joshi, a Lovecraft-kutatás egyik legnagyobb tekintélye az A Subtle Magick – The Writings and Philosophy of H. P. Lovecraft (Wildside Press, 1996) című munkájában egyenesen azt állítja, hogy „nehéz volna tagadni, hogy e szonettciklus uralkodó sajátossága a hangnem, a hangulat és a jelentés teljes véletlenszerűsége” (234. o.). A látomások sorozatára épülő értelmezést „nagyon valószínűtlen interpretációnak” tartja, és a tematikus folytonosságra vonatkozó állításokat is elutasítja. Érvelése szerint a ciklus mögött nincs valódi rendszer: attól, hogy a versek közös toposzokat használnak, még nem kapcsolódnak össze szorosabban, ahogyan Lovecraft történeteiben ismétlődő elemek sem változtatják egész prózai életművét egyetlen hatalmas összefüggő alkotássá.
Joshi végső értékelése szerint a Gombák a Yuggothról arra tett kísérlet volt, hogy Lovecraft számos történetcsírát és töredéket költői formában kristályosítson ki: egyfajta „képzeletbeli nagytakarítás”, illetve „versbe szedett jegyzetfüzet”.
Ezzel a következtetéssel azonban több problémám is van.
Először is számos író vezet úgynevezett commonplace bookot, vagyis olyan jegyzetkönyvet, amelybe kósza ötleteket, idézeteket és egyéb inspirációkat jegyez fel – és Lovecraft maga is ezt tette. Ráadásul HPL jegyzetfüzeteiben számos szonett eredeti ötletcsíráját megtaláljuk. Kissé különös volna tehát, ha pusztán azért érezte volna szükségét annak, hogy ugyanezeket még egyszer, immár verses formában is lejegyezze. Elképzelhető ugyan, hogy a ciklussal felhasználatlan ötleteinek kívánt valamiféle művészi formát adni, de nehezen hiszem, hogy Lovecraftnak ne lett volna ennél határozottabb művészi célja, és pusztán a felgyülemlett képzeleti feszültségtől akart volna megszabadulni.
Másodszor: Lovecraft rendkívüli figyelmet fordított művei formájára és szerkezetére. A stílus mestere volt: a helyesírás megválasztása, a mondatok és fordulatok hossza, sőt minden egyes írásjel elhelyezése sokat számított számára. A ponyvamagazinok szerkesztői által ráerőltetett változtatások gyakran mélységesen bosszantották; úgy érezte, a szövegeibe tett szerkesztői beavatkozások tönkreteszik gondosan megformált prózáját. Sajnálatos módon pedig egészen addig, amíg S. T. Joshi vizsgálni nem kezdte az eredeti kéziratokat, senki nem ismerte fel, hogy az Arkham House és a későbbi kiadók által közölt szövegek valójában meglehetősen romlott változatok.
Lovecraftot mindig is nehéz olvasmány hírében álló szerzőnek tartották, részben archaikus stílusa és sűrű, túldíszített nyelvezete miatt. A javított szövegek megjelenésekor azonban kiderült, hogy prózájának egyes olvasók számára gyötrelmesnek tűnő nehézkessége bizonyos mértékig éppen a folyóiratok szerkesztői beavatkozásainak következménye volt: az eredeti központozás megváltoztatása ügyetlen mondatszerkezeteket eredményezett, és nemegyszer több különálló mondatot is egyetlen hosszú mondattá gyúrtak össze.
Sajnos a könyvesboltokban kapható kiadások közül sok még ma is ezeket a régi, romlott szövegeket használja; a teljes, Joshi által összeállított javított változatokat csak az Arkham House kiadásai és a Penguin Books gyűjteményei közlik.
De térjünk vissza a Gombák a Yuggothról-hoz. A lényeg az, hogy nehezen tudom elképzelni: egy olyan aprólékos irodalmi mesterember, mint Lovecraft, egyszerűen egymás mellé tett volna harminchat szonettet anélkül, hogy végiggondolja szerkezeti elrendezésüket. Én magam mindig is azt az értelmezést részesítettem előnyben, amely szerint a nyitótrilógia után a ciklus további része a pókhálós könyv által előidézett, túlnani látomások kaleidoszkópja. Sőt úgy vélem, a versek elrendezésében határozott kapcsolatrendszer fedezhető fel. Ha közelebbről megvizsgáljuk sorrendjüket és gondosan szemügyre vesszük tartalmukat – hangnemüket, képeiket és témáikat –, úgy tűnik, ez az utazás Lovecraft univerzumán keresztül korántsem annyira véletlenszerű, mint sokan gondolták.
E ciklus eddig látszólag észrevétlenül maradt folytonosságát egy második cikkben fogom részletesebben megvizsgálni. Addig is érdemes elolvasni magukat a verseket, és megnézni, milyen következtetésre jutunk. Valóban vannak kapcsolatok a szonettek között, vagy csupán vad és kiszámíthatatlan utazás ez Lovecraft úr képzeletén keresztül?
Miközben azonban a weird fiction kutatói sokat vitatkoztak a Gombák a Yuggothról felépítéséről, úgy tűnik, a szonettek elrendezésében van valami, ami különösen vonzza a zenészeket. Harold E. Farnese, a Los Angeles Institute of Musical Art dékánja már 1932-ben levelet írt Lovecraftnak, amelyben azt javasolta, dolgozzanak együtt egy egyfelvonásos, Cthulhu-jellegű operetten. A mű a Fen River címet kapta volna, és Yuggothon játszódott volna. A tervezett projektet állítólag a Fungi from Yuggoth ihlette, Farnese pedig két szonettet – a XXIII., Mirage-ot és a XXVII., The Elder Pharos-t – már meg is zenésített. Az együttműködés sajnos soha nem valósult meg, és úgy tűnik, Farnese két kompozíciója is eltűnt az éterben.
Az 1960-as és 1970-es évek Lovecraft-reneszánszával nem meglepő módon egyre rendszeresebben jelentek meg a szerző által ihletett dalok és dalcímek; még egy folk/pszichedelikus együttes is a H. P. Lovecraft nevet választotta. A Gombák a Yuggothról szonettjei azonban csak az 1980-as évek végén kaptak zenei feldolgozást.
1989-ben a Fedogan & Bremer kis kiadó kazettán jelentette meg a teljes ciklust zenei kísérettel, és ez mindmáig könnyedén a kedvencem a mű számos elérhető felolvasása közül. John Arthur narrátor nagyszerű előadást nyújt: különböző hangokat és intonációkat alkalmaz az egyes versekhez, Mike Olsen zenéje pedig atmoszférikus, kísérteties és gyönyörű. Bár évekkel később CD-n is újrakiadták, sajnos mára ez a változat is elfogyott, és mivel a Fedogan & Bremer mintha valamiféle adminisztratív limbuszban rekedt volna, nem valószínű, hogy a közeljövőben ismét megjelenik.
A teljes ciklus több részben meghallgatható a YouTube-on; a hangminőség ugyan nem olyan jó, mint remélhetnénk – bár még mindig jobb, mint az én agyonhallgatott, immár igencsak nyávogó kazettámé –, de legalább hozzáférhető. Talán mindannyian írhatnánk az Arkham House-nak, a F&B partnerének, és kérhetnénk, hogy tegyék elérhetővé digitális letöltésként, mert valóban kár, hogy ez a mesteri produkció a kiadványforgalomból kikerült művek ürességében sínylődik.
Újabban Jim Clark is rögzítette a ciklus egy másik, zenei kísérettel ellátott felolvasását. Ez szintén megtalálható a YouTube-on, néhány meglehetősen különös animáció kíséretében, amelyekben Lovecraft mintha maga „adná elő” a vokális részeket. Colin Timothy Gagnon ugyancsak készített felolvasást saját szerzeményeivel kísérve, amely letölthető formában is elérhető. Emellett Dionysis Boukouvalas görög zeneszerzőnek is van egy folyamatban lévő projektje, amelynek célja a teljes ciklus megzenésítése.
Még újabban Rhea Tucanae – Dan Söderqvist elektronikus zenész egyik művészneve – Pixyblinkkel közösen tizenegy szonettet dolgozott át zenei darabbá. Az eredmény egészen lenyűgöző: hosszú évek után az Arthur/Olsen-féle változat végre valódi vetélytársat kapott nálam. Sötét és rendkívül hangulatos album, amelynek hallatán szinte azonnal a bankkártyám után nyúltam. Egyetlen hátránya, hogy a ciklusnak csupán kis részét dolgozza fel, így természetesen néhány személyes kedvenc kimaradt. Ettől függetlenül remek munka, és csak remélni tudom, hogy egyszer elkészül a második kötet is.
Úgy gondolom, a Gombák a Yuggothról zenészek és olvasók körében aratott tartós népszerűségének egyik oka maguknak a szonetteknek a rendkívüli változatossága. Sokféle hangot és nyelvi regisztert szólaltatnak meg, s e sokszínűség szinte kínálja magát az előadói értelmezésre. Persze ott van az az egyszerű tény is, hogy maga a ciklus nagyszerűen megírt mű.
És bár aligha akad bárki, aki a Gombák a Yuggothról-t Keats vagy T. S. Eliot klasszikus művei fölé helyezné, rendkívül élvezetes olvasmány. Számos versének egyszerűsége sokáig visszhangzik az emberben, szelídebb darabjai pedig Lovecraft egy könnyedebb, kevésbé végzetterhes oldalát mutatják meg. Talán soha nem rendelkezett akkora költői tehetséggel, hogy a nagy költők között tarthassuk számon, a Gombák a Yuggothról ciklussal azonban figyelemre méltó verses művet alkotott. Költészeti szempontból a szonettek szerkezete olykor egyszerűnek, sőt naivnak tűnhet, ez azonban mit sem von le azoknak a képeknek, képzeletvilágnak és atmoszférának a szépségéből és erejéből, amelyet megidéznek.
Ez a vers kb. 25 éve élt bérlet nélkül a fejemben, amióta középsuliban angolórán tanultunk róla. Az első versszakát azóta is tudom, és fel-felbukkant már kb. kismilliószor a fejemben teljesen random pillanatokban. De ahogy sok minden mással, ezzel sem foglalkoztam vele különösebben, nem is emlékeztem rá, hogy miről szól a vers, csak azt tudtam, hogy:
A mouse found a beautiful piece of plum cake, The richest and sweetest that mortal could make; ‘Twas heavy with citron and fragrant with spice, And covered with sugar all sparkling as ice.
Azután a napokban arra gondoltam, hogy miért ne fordítsam le a teljes darabot, és meglepve tapasztaltam, hogy ez a kedvesnek tűnő vers valójában nem is annyira az, inkább horrorisztikus és egy mohóságból és önzésből fakadó idiotizmussal átitatott kvázi öngyilkosságról szól cuki köntösben.
Eliza Cook: Az egér pitéje (The Mouse and the Cake) Fordította Vachter Ákos
Egy egér egy darabka pitére lelt, a legszebbre, melyért csak ember felelt. Illatra citrusos, oly átható, s a porcukorhintése akár a hó.
„Te jó ég!” – kacagta az egérkoma, „Valódi kincs ez, egy nagy lakoma! De jaj, ez a zaj! Jön a sok kisöcsém, nosza elrejtőzöm a pitémmel én.
Egy picit se kapnak, hisz elfér belém minden morzsája, ez az én csemegém!” És elbújt, ölében a drága falat, s a sok éhes fivér mind tovább szaladt.
És majszolta, rágta, szuszogva evett, és addig habzsolta, míg rossz vége lett. S már sejted, hogy mindent a hasba tömött, biz rosszul lett nyomban és kínnal nyögött.
A családja hallá, hogy zord kínja nőtt, s doktorért küldtek, ki faggatta őt: „– A pitét, mondd, hogy faltad be teljesen, hogy rokonnak nem jutott falatja sem?”
„Ó jaj” – szólt a doktor – „már késő a szó, a halálod közel, ez kimondható. Ha meg lett volna osztva mással e koszt, mindnek jó lett volna és neked se rossz.
Ha megosztom, csemege eledelem, ha befalom egyben: az veszedelem. Hát készülj a végre…” – s hogy kimondatott, a doktor már látta, a beteg halott.
E tanulság kicsinynek s nagynak való, az egér pitéjéből levonható: ki túl önzőn csak saját szájába tesz, az öröme fájdalom forrása lesz.
Eliza Cook (1818–1889) angol költőnő volt, egy vidéki kereskedő leányaként született. A helyi vasárnapi iskola zenetanítójának fia biztatta arra, hogy verseit kötetbe rendezze, s ennek hatására jelent meg első verseskönyve. Ahogy önbizalma erősödött, egyre több költeményt küldött különféle újságoknak és folyóiratoknak, amelyek rendszeresen közölték írásait. Később saját hetilapot is alapított Eliza Cook’s Journal címmel, amelyet a „hasznosság és szórakoztatás” szolgálatába állított. Cook a nők politikai szabadságának elkötelezett híve volt, és hitt abban, hogy az oktatás révén mindenki képes felemelkedni és önmagát fejleszteni – ezt az eszmét ő „levelling up” („felemelkedésnek”, „esélyegyenlőséget teremtő felemelkedésnek”) nevezte. Nézetei rendkívül népszerűvé tették a munkásosztály körében Angliában és az Egyesült Államokban egyaránt.
(A következő posztban lesz update a Gombák a Yuggoth projektről. )
