Az Éjszaka Szíve

walpurgis-postcard-800x530

Túl a fákon, fenn a magasban,
a hold előtt, nézd, elsuhan egy árny.
Orra helyén nagy piszkavas van,
s úgy repül, hogy nem repiti szárny.

Ó, ha tudnád, hogy mi van az erdő
mélyén éjjel: fáklya lobogás!
Érzi Juliska, Jancsi és Gergő:
lüktet a dob hasa, fáj a dobogás.

Piroska tudja, otthon marad ma,
nem visz kalácsot, nem viszi a bort,
mert ma belőle semmi se maradna,
ma ülik éjjel a walpurgisi tort.

Gnómok, ördögök, részeg lidércek,
váltott farkasok, éjjeli manók
lába, patája tapossa a bércet,
“Átokfattya te!” csattan el a bók.

Máglyarakáson, csontkupacon állva
karcsu boszorkák kacaja igéz,
a Fejnélküli is eljött a bálba,
egy szellem éppen gyereket idéz.

A fiú ott áll az éjfekete réten,
vár a tömegben, csöndben, egyedül.
Egy ifju boszorka kérdezi: “Te mért nem…”
Egy ogre éppen belehegedül.

Ha alszom, különös álmok kijönnek
a falból: ebben semmi fura már.
Az igazán furák nappal köszönnek
rám, s az éjszaka szíve haza vár.

H.P. Lovecraft: A Ház (The House)

Elkészültem végre ennek a versnek a fordításával is. Az eredeti vers itt olvasható:

needpix_com_edited_image

Van egy lomblepte hajlék
egy dombnak tövén,
hol sok rémséget hallék,
mit súg a sövény.
Hol a bűvös nedv sarja:
zöld indafonat
ama vén fákat marja,
s a halottakat.
Nem tudja senki, hogy minő nedű, mit a mélységből felszívogat.

De mennyi szép virág nő
kertekbe’ kint,
üde kavargó szellő
parfümje mind.
A napfény, ha a dél múlt
s a láng oly veres,
hogy a táj is belé fúlt,
és félelmetes,
a kelyhekből végtelen napok szaga az ég felé utat keres.

A tornácon ragályos
gyomok hada ring,
s a légben egy homályos
vak emlék kering.
Az ösvényt már belepte
a nyirkos moha,
szellem jár felette
az éjben, s noha
ki látja, a lelkét a látvány betölti, de nem feledheti soha.

Habár tűzforró nyár volt,
hogy ott álltam én
s a lombokon lángolt
a kék égi fény,
de a képtől kirázott
a halott-hideg,
és megfolyt a ház ott,
szem nem érti meg,
mit láttam, hogy jártam a régmúltban itt, szememben kigyúlt az ideg.

Fordította Vachter Ákos

f5d225b454a050ae88c7839148e6276b

A pohártörő, majd törmeléksöprő úr erőfeszítései – avagy egy irodalmi est emlékére

A költészet napja alkalmából egy jó régi verset és egy kis történetet hoztam, ami még ráadásul József Attilához is kapcsolódik kicsit. Több mint tíz évvel ezelőtt íródott és azt örökíti meg, amikor egyszer találkoztam Flórával, a Gubolyka táskák megalkotójával (https://www.facebook.com/gubolyka/) és elmentünk egy irodalmi estre, ahol majdnem röhögőgörcsöt kaptam az egyik néző tetti miatt. Ezt a dolgot egyébként Várady Szabolcsnak (Kossuth- és József Attila díjas költő, aki akkoriban az azóta megszűnt Holmi versrovatának szerkesztője volt és az ominózus est egyik vendége) is megírtam.
 
“Tisztelt Várady Úr!
 
[…]
Mivel véletlenül belebotlottam a neten az Alexandra Irodalmi Kávézó műsorába, s mert egyszer volt szíves meghívni egy Petőfi Irodalmi Múzeumbéli HOLMI-estre, ezért gondolván, hogy ez sem lesz kevésbé jó, mindenképpen el akartam menni. És úgy is lett.
 
Nem is csalódtam, bár megvallom, Nádasdy professzor versei és az Ön által elmondott
levelek s versek kivételével a többi mű számomra és (tulajdonképpen a barátom számára is) kicsit unalmasnak tűnt (legalábbis első hallásra).
 
Persze a legmókásabb az első sorban előttünk ülő úr volt, akit valamiféle csillapíthatatlan belső kényszer ösztökélt arra, hogy folyamatosan próbálja összekaparászni a földön heverő üvegszilánkokat. Sajnos, amikor bár munkáját befejezte, egy későbbi hirtelen mozdulattal sikerült
felrúgnia a kis halmot, úgyhogy nem volt mit tenni, kezdhette elölről. Én pedig igyekeztem
nem megfulladni a nevetéstől. Főleg, amikor azt láttam, hogy a kezei időnként önkéntelenül újra
és újra elindulnak lefelé, a műsorvezető úr grimaszai és ujjával való rejtett fenyegetőzése ellenére.
Erre lehetne azt mondani, hogy “a valóság komponál”. Úgy összességében. 🙂
 
[…]
 
“Kedves Vachter Ákos!
Először is elnézést kérek, hogy csak most válaszolok a levelére. Nagyon elmerültem a különféle munkákban és restanciákban. Másodszor köszönöm a mulatságos leírást a Holmi-estről. A pohártörő, majd törmeléksöprő úr erőfeszítéseit én is megfigyeltem.
 
[…]
Szívélyes üdvözlettel,
Várady Szabolcs”
 
Na és akkor itt a vers:
legalább
 
egyik előző életemben
részt vettem egy irodalmi esten
a lélegeztetőre kapcsolt fényes
Budapesten
a lányt akivel voltam nem láttam többet
de emlékszem belőle erre-arra
-túl azon hogy ő jobbra én balra-
költő akart lenni és szerelmes volt
József Attilába.
és hajthatatlan is volt mint a bolond
akiről minden lepereg-
hiába kértem százszor is,
soha egy (büdös) versét nem mutatta meg;
de a bennem maradt kis darabja mégis
költőnek mondja őt,
bár nem mondott sem érthetetlent
sem érthetőt
kit semmiféle érv nem érdekel
ki soha versét nem rontotta el
-szavakkal-
az estről egyébként megmaradt egy mű
melynek szerzője azért szomorú
mert nem tudja, hogy hogy áll fel
az óriásdaru-
nos én tudom,
de nem árulom el;
legalább ennyit megtehetek
 
2008.

Színházban – ALIEN 40 alkalmából

merlin_152609115_8958c8c5-a0fa-4758-b6a0-ed9e27fe8aa3-articleLarge
SZÍNHÁZBAN
– az Alien 40. évfordulójának és annak alkalmából, hogy egy amerikai középiskolában színdarabot készítettek belőle
 
Sötét van, ülsz a széken.
Vajon a terítéken
mi lesz? A színen épp egy űrhajó a zord vidéken.
Jöhetnek most a jósok.
Lesz itt baj, lesz itt jó sok.
Most húsvétosat játszanak az űrhajósok.
Snitt.
Kaját a tálra tesznek,
hatan mind hüledeznek:
az egyik félrenyelt – nem értik mért, hisz ülve esznek.
Mi volt, a csontja, bőre?
Köpöd ki! Dőlj előre!
Na jó, kijött, de jaj anyám, a bánat is kibújt belőle.
 
Miféle furcsa lények
kreàlta rusnya állat?
Homályos esti fények,
az állat nem talàlgat.
Az állat nem hezitál,
a tested egy teli tál,
megérzi, odaoson,
a nyolcadik utas ma ő a villamoson.
Pofája dupla szájú,
halàlod önhibájú,
s a forgatókönyv úgymond kissé
földöntúli bàjú.
 
Tudom, hogy azt hiszed ez,
csupán egy színdarab,
és macska híján te leszel,
ki megmarad.
De hogy te mit kivánsz,
az nem mérvadó,
ha a matató kéz nem a szomszéd csajé,
hanem arctámadó.
 
Kiegészítve egy régebbi darabbal:
 
EDE, AZ ALIEN
 
Ripley hadnagy, Ripley hadnagy
lángszórót ide!
Siessen, már félig kibújt, nincsen semmi de!
Hozd a késed, már lekésted,
megszületett a kisdede,
randa jószág, neve Ede!
E gyereket kedveled-e?
Honnan lehet ennyi gennye,
ronda rühes alienje,
fúj!

A sakkpartner

greg-luzniak-troll-under-the-bridge-three-goats-gruff-all-rights-reserved

GREG LUZNIAK, ‘TROLL UNDER THE BRIDGE,’

A Trollhíd és a Kedvencek Temetője nyomán

Lent lakott a híd alatt a troll,
az ötszáz éves híd alatt, ahol
hajléktalan formájában élt,
követ evett s morgott mindenért.

Morgott, hogyha esett az eső,
a régi, rozzant híd lyukas tető.
Morgott, hogyha ragyogott a nap,
rég eltűnt az ajándék kalap.

(Amit még a mágustól kapott,
mikor másik megyében lakott.)

A kedvenc játéka mi volt? A sakk!
Az elveszett vezért picinyke makk
vagy kő helyettesítette ki.
De játszótársa nem akadt neki.

Nem járt arra se élő, se holt,
eltévedt viking se kóborolt
a környéken, se vándorló banya,
nagyon uncsi volt a trolltanya.

A híd tövében épp halat fogott,
s közben egykedvűen puffogott:
midőn megérkezett a változás,
volt is jó nagy trollcsodálkozás.

A vízben messze állt egy kisfiú,
indián volt, apacs vagy sziú.
Nyakából kiállt egy furcsa toll,
először nem értette a troll.

Az arca sápadt volt s a vízen állt,
nyakán hordott egy furcsa kőmedált.
A trollt, hogy észrevette, felvirult,
s a troll agyán egy emlék átgurult:
a tisztás onnét nem volt messze, mely
egy indián temetkezési hely.

S mert nyílvesszőhöz tartozott a toll,
a sakktáblára pillantott a troll,
szólt: Nehogy aztán nekem elbomolj!
s az arcán megjelent egy félmosoly.

Simon and Garfunkel: Minták (Patterns)

Eljön lágyan az éjjel,
mint a fa levele hull,
a házon ringó árnyhad
fák ágán áttolul.
Egy kinti lámpa fénye
egy mintát falamra fest:
egy kirakós darabja,
vagy egy irkafirka test.

Egy keskeny lépcső végén
van a keskeny kis szobám,
hol fekszem fenn az ágyon,
s kora alkony hull le rám.
A falra meredt szemmel
nézem, halványan ragyog,
az életem mintáját,
s a kirakóst, mi vagyok.

Mióta megszülettem,
míg jő a gyors a halál,
a mintákat követnem,
mint lélegzni, muszáj.
Mint patkány útvesztője,
a csapás elém vetül,
s a minta nem lesz új, míg
az a patkány elterül.

S a mintát most is őrzi
a falon a sötét,
mert benne lelte ő meg,
mint én, legillőbb helyét.
Miként a bőröm színe,
vagy a hulló hajcsomók,
az életem mintái
alig irányíthatók.

 

Patterns

The night sets softly
With the hush of falling leaves
Casting shivering shadows
On the houses through the trees
And the light from a street lamp
Paints a pattern on my wall
Like the pieces of a puzzle
Or a child’s uneven scrawl

Up a narrow flight of stairs
In a narrow little room
As I lie upon my bed
In the early evening gloom
Impaled on my wall
My eyes can dimly see
The pattern of my life
And the puzzle that is me

From the moment of my birth
To the instant of my death
There are patterns I must follow
Just as I must breathe each breath
Like a rat in a maze
The path before me lies
And the pattern never alters
Until the rat dies

And the pattern still remains
On the wall where darkness fell
And it’s fitting that it should
For in darkness I must dwell
Like the color of my skin
Or the day that I grow old
My life is made of patterns
That can scarcely be controlled

 

Nem tudta más

o4hC7mM.png

Ma minden olyan furcsa és nem értem.
Érzem, ahogy elfordul a Föld.
Az alagútból ég alá kiértem,
életem elrejtem, meg ne öld.

Együtt lépek fák között a vaddal,
és lépteimre dobban meg a szív,
minden irány jó, de önmagaddal
összezárva sem lehetsz naív.

Amíg vagy, nem baj, hogyha máshol,
és nem tudom, hogy ez miért van így,
mint hűs levegő, mely tompa szunnyadásból
ébreszt, gondolj énrám ugyanígy.

Tudtam, mikor történt, noha épp úgy
mint bármikor, fordult a világ
nem tudta más, csak egyedül én, hogy
a mélységben kinyílt egy kis virág.

H.P. Lovecraft: Gombák a Yuggothról IX. Az udvar

Egy újabb lépés a 36. felé. A kilencedik.
d47g2lw-d65c4228-7978-4122-8bb0-82adc3c62d25
 
A város volt, emléke megmaradt.
A leprás, ősi hely, hol korcs tömeg,
s vad isten hívó szó töltötte meg
a kriptákat rút csatornák alatt.
Figyelt a házak bomló halszeme,
s a bennük ingó félholt részegek,
amint a szennyben oda érkezek
a férfinak hol várni kellene.

 

S a vak kőszáj lenyelt, hogy szidtam én
magam, hogy ily barlangba jöttem el.
Ím, ablakok csapódtak, s szörnyü fény
egy népség nyüzsgő táncát fedte fel.
A holtak némán vonaglottak ott,
fej és kezetlen volt minden halott.
 

Lord Alfred Tennyson: A Kolduslány (The Beggar Maid)

Mostanában fog megjelenni a GABO Kiadónál az “1001 Fotó, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” című nagyon érdekes könyv. Ma vettem át belőle az ajándék-példányomat a 67. oldalon található Tennyson vers részletének fordításáért.

A rend kedvéért álljon itt a teljes vers is:

Lord Alfred Tennyson:
A Kolduslány
(The Beggar Maid)

Keresztbe fonta karjait;
Oly szép volt, el nem mondja szò:
A lány, kit pőre lába vitt,
Mert hívta az uralkodó.
Ki látva fent, hogy jő, lement,
Mert vágyta már fogadni őt;
“Nem is csoda”, beszélt sok úr,
“Ki látott hozzá mérhetőt?”

Miként a felhők közt a hold,
Csak állt rongyos-szemérmesen:
S ki szép szeméről zengve szólt,
Ki dùs hajàról kedvesen:
Mily égi bàj, a nagy kiràly
llyent nem lelt keresve sem:
S Kofetuá ìm esküdött:
“E kolduslány lesz hitvesem!”

 

A képen a következők lehetnek: 1 személy, szöveg

A szép kabát

Hideg és szoros ez a szép kabát.
Jó volna félni az éjszakát,
ahogy egykor.

Hisz az nem haladás, 
sőt regresszió,
ha az ágy alatt a depresszió
lakik a mumus helyett, 
meg a meggybor.
 
Ha nem félsz, ha kimész az éjbe, hol
üres a faodva, nincs sehol
az ágon guggoló vámpírmadár,
vagy a rémpók, ki szemeit meresztve vár
hogy 
hálóját fejedre eressze, már
a pince szelleme jó messze jár,
az ablak alatt csak a kutya ugat,
a manók se végzik a dolgukat.
 
Míg aludtam, elmentek.
Mind elmegyünk.
Hol csak, hogy valami újat vegyünk,
hol, mert kihűlt a szokott helyünk,
hol mert az élettől fáj a fejünk.
 
Felébredek,
de nem vagy te sem,
csak a kávét iszom
keservesen.