„Olyan, mintha Emily Brontë kinézett volna az ablakon, kissé bosszús lett volna az időjárás miatt, és úgy döntött volna, hogy kitalálja a gótikus költészetet” ananascanread, goodreads.com
Az van, hogy nagyjából nem tudunk semmiről semmit. Az egész élet többnyire csak találgatás. Próbáljuk kitalálni, hogy mit csináljunk, mit nem csináltunk meg, mit kellene csinálnunk, biztos azt kellene-e, vagy mást és máshogy. (Néha előkerül az is, hogy mit érzünk, vagy hogy vagyunk, netalán mások hogy vannak, de húzzunk itt egy határt.) Aztán azt is próbáljuk néha kitalálni, amikor már sikerült túljutni a csináláson és a hogylevéseken, vagy éppen már belefáradtunk ezekbe – hogy mi van. Ez már egy másik szint. Egyszerre sokkal messzebbre és sokkal közelebbre mutat, de az a közös benne, hogy egyik sem megnyugtató, mert ha túl messzire megyünk gondolatban, például az ionoszférán, neadjisten a Szaturnuszon túl, akkor rá kell jönnünk, hogy már alig-alig tudjuk, hogy mi van, ha pedig magunkba nézünk, és legyen az anyagi vagy mentális dimenzióban, a nagyobb mélységek szintén eléggé elbizonytalanítóan hatnak. És az hogy van, hogy ha se mikro-, se igazán makroszinten nem tudjuk, hogy mi van, akkor az sokkal biztonságosabb visszatérni a középre, ami egyúttal azt jelenti, hogy törhetjük a fejünket ismét a kozmikus szinten sokkal kevésbé ijesztő, de már sokkal jobban megszokott mit csináljunkon.
Hogy mire akarok mindezzel kilyukadni? Csak arra, hogy amikor először olvastam ezt a verset, akkor arra gondoltam, hogy a depresszióról szól, vagy az öngyilkosságról. Csak később derült ki számomra, hogy ez a vers nem itt játszódik, mármint nem a mi világunkban, hanem Gondalon. És a szél egy másik szél, és a viharfelhők egy másik ég fellegei, és már a narrátor személye is sokkal bizonytalanabb, mint elsőre gondoltam. Valahogy egész életemben sokkal jobban szerettem máshol lenni, mint itt. Pl. Merlin bűvös szigetén, aztán Középföldén, majd Menedékföldön, az Álomföldeken és kicsit a Yuggothon, majd utána számos más helyen, és talán ezért is fogott meg ez a vers is, mert ez is egy ablak, ami nemcsak arról szól, hogy a narrátor éppen hogy érzi magát és mivel küzd, hanem arról is, hogy milyen a tél Gondal földjén, és milyenek a viharfellegek, de legfőképpen, mi az a zsarnokok bűv.
Elsőre könnyű azt gondolni, hogy ez az egész táj valójában belül van: a szél, a tél és a viharfelhők mind annak a képei, ami a beszélőben történik. Csakhogy aztán kiderül, hogy a szél tényleg fúj valahol – csak éppen Gondalban –, és a tél is valódi tél, már amennyiben bármi valódi lehet egy nem létező országban. Ettől viszont az első olvasat nem lesz kevésbé igaz, csak kap még egy réteget. A táj egyszerre lesz kint és bent, és már azt sem tudjuk egészen biztosan, kit hallunk: Emily Brontët, egy gondali alakot, vagy valakit a kettő között. És talán ezért olyan érdekes az is, hogy mi lehet az a „zsarnokok bűv”.
Nyisd meg ezt a videót és ugorjunk ki egy pillanatra gondal zord telébe együtt!
Emily Brontë: Éjárnyak körbefonnak (The Night is Darkening Round Me)
Fordította Vachter Ákos
Éjárnyak körbefonnak, tépnek a hideg szelek; de zsarnok bűv szorongat, és nem, én nem mehetek.
Az orjás fák hajolnak, hóterhes, zord telek; viharfelhők omolnak, és mégis, nem mehetek.
Fent felhők árja ringat, alant kopár hegyek; de nincs zord, mely megingat; nem megyek, nem mehetek.
The night is darkening round me, The wild winds coldly blow; But a tyrant spell has bound me, And I cannot, cannot go.
The giant trees are bending Their bare boughs weighed with snow; The storm is fast descending, And yet I cannot go.
Clouds beyond clouds above me, Wastes beyond wastes below; But nothing drear can move me; I will not, cannot go.
Ha pedig az éjszaka, a baljós, földöntúli tájak és az ismeretlen vonzása téged, nyá(l)jas olvasó sem ereszt könnyen: H. P. Lovecraft – Gombák a Yuggothról és a kozmikus horror más versei című új fordítás-kötetem még előrendelhető. Ha még nem rendelkezel egy példánnyal, itt beszerezheted: vachterakos.com/lovecraft
Emily Brontë angol regényíró és költő volt, akinek az irodalomhoz való egyedülálló hozzájárulása, a „Wuthering Heights” című regény ma az angol nyelvű irodalom egyik leghatásosabb és legeredetibb regényeként számít. 1818. július 30-án született a figyelemre méltó Brontë családban, Thorntonban, Yorkshire-ben; Maria Branwell és Patrick Brontë – egy ír lelkész – hat gyermeke közül az ötödik volt. Korai éveit mind az intellektuális kíváncsiság, mind a mély veszteség jellemezte. A Brontë-gyerekek bonyolult kitalált világokat hoztak létre, nevezetesen Angriát, majd később Gondalt, amelyek kreatív energiáik kiélésének színteréül szolgáltak. Különösen Emily vonzódott Gondalhoz, ahhoz a titokzatos, szélfútta képzeletbeli földhöz, amelyet nővérével, Anne-nel együtt alakított ki. Korai költeményei, amelyek nagy része Gondal mitológiájába és szereplőibe ágyazódott, figyelemre méltó lírai erőt és érzelmi mélységet mutattak. Ezek a versek titokban maradtak, amíg Charlotte 1845-ben rá nem bukkant, ezt követően Emily vonakodva beleegyezett abba, hogy 1846-ban megjelentesse őket a Poems by Currer, Ellis, and Acton Bell című kötetben, Ellis Bell álnév alatt, hogy elrejtse nemét. Bár a kötetből kevés példány kelt el, a kritikusok Emily verseit tartották a gyűjtemény legerőteljesebb darabjainak, dicsérve őket zeneiségük, erejük és látnoki jellegük miatt. Forrás: goodreads.com
A költeményt Emily Brontë 1837 novemberében vetette papírra.
A vers címe gyakran Spellbound (Varázslat alatt / Megbűvölve)ként is szerepel. A költemény egy külső, zord téli vihart (sötétedő éjszaka, hó, fújtató szelek) állít párhuzamba a lírai alany belső, megállíthatatlan és dacos elszántságával. A költemény a sötétség és a fagy ellenére is a helyben maradásról szól („I will not, cannot go”). Hűen tükrözi Emily Brontë makacs, vad és független személyiségét, amely később híres regényében, az Üvöltő szelekben (Wuthering Heights) is megmutatkozott.
Gombák a Yuggothról – H. P. Lovecraft, a kozmikus horror atyjának költészete magyarul egy különleges, új kiadásban
dav
Vachter Ákos több mint 20 éve indult projektjének eredményeként megszületett végre H. P. Lovecraft legszebb 65 kozmikus horror és fantasy versének új magyar fordítása.
Státusz: a nyomdai gyártás befejeződött. Minőségellenőrzés és csomagolás alatt. Várható megjelenés: 2026 november
❦
65 vers
egy kötetben
✦
100+
eredeti illusztráció
❖
Keménytáblás
prémium kivitel
✧
Élfestett
egyedi kivitel
❈
Kétnyelvű
magyar és angol
✒
Új
magyar fordítás
✦ A Grimoire megszerzésének feltételei
📜 Aktuális állapot
A nyomdai gyártás befejeződött. Minőségellenőrzés és csomagolás alatt.
✦ Az első 100 sorszámozott példányú Grimoire
Az Ősi Tudásra kiéhezett kultistáknak. 6 990 Ft – Már nem elérhető.
✦ További előrendelés (nem sorszámozott) a könyv megjelenéséig novemberben:
azoknak, akiket kicsit megkésve válaszoltak a Nagy Cthulhu Hívásra. 7 990 Ft
✦ A megjelenést követően
Ha a Grimoire már megszületett. Meghatározás alatt
📦 Átvétel
Személyesen, előzetes egyeztetés alapján Budapesten – ingyenesen.
Hallgasd meg Lovecraft A Rémálom Tó című versét ízelítőül Ákos előadásában!
A MÁGIKUS KÖNYV ÉBREDÉSE
Minden előrendelés közelebb hozza a tiltott tudás megszületését…
050100
Utolsó frissítés: 2026.09.10.
A könyv hátlap-szövege
“Egy test hevert a nyirkos kőlapon, s rút lények ültek tort a test körül. E fakó föld, tudtam, nem otthonom, ez Yuggoth, hol oly végtelen az űr! A test felém sikoltott egy nagyot, s már késve eszméltem, hogy én vagyok!”
A kozmikus horror mestere, H.P. Lovecraft, nem csupán a próza világában alkotott maradandót, hanem a költészet műfajában is mély nyomot hagyott. Fiatalkorában elsősorban költőként tekintett magára. Lelkes olvasója volt Poe-nak, Keats-nek és Baudelaire-nek és számos olyan szöveget írt, amelyeket ma prózai munkásságának kiindulópontjaként tartanak számon. Versei a tér és idő határain túli rettenet világába vezetnek, ahol az emberi elme a végtelenség szélén botorkál. „Mint ahogy minden fikció előbb a költészetben öltött testet, ugyanígy a költészet révén talált utat a nívós irodalomba a hátborzongató is.” — H.P. Lovecraft: Természetfeletti Horror az irodalomban
Ez a válogatás Lovecraft legizgalmasabb weird verseit gyűjti egybe, köztük a legendás Gombák a Yuggothról harminchat szonettjét, a középkori kísértethistóriákat idéző Pszükhopomposzt, valamint olyan különös darabokat, mint a Rémálom-tó, a Poe-éta Rémálma és a Reménytelenség. Ezek a versek sötét, ismeretlen univerzumokba vezetnek, ahol a csillagok mögött ősi istenek álmodnak, és ahol az emberiség csak egy futó rémálom a kozmikus végtelenségben. Fedezd fel a mélység hangját, amely Vachter Ákos különleges fordításaiban kel életre — egy költő, aki Lovecrafthoz hasonlóan maga is E.A. Poe és a sötét romantika kultuszának követője. Hagyd most kicsit magad mögött a “ kómát, mit úgy hívnak: élet, rút kómát, mit úgy hívnak: élet,” és merülj el a rettenet költészetében, lépj át a végtelenbe, ahol a valóság határai feloldódnak, és az ismeretlen kitárja kapuit! Mert
„e földtekén virág minden, mi szép, s a kallódó emlék mind itt ered, az idő csillagfénysodorba lép bejárni mind a végtelen teret.”
H. P. Lovecraft (1890-1937)
az amerikai weird és a kozmikus horror egyik legmeghatározóbb alakja. Műveiben az ember jelentéktelenségét ábrázolta a felfoghatatlan, közömbös világegyetemben – ezt a szemléletet ő maga kozmicizmusnak nevezte. Elbeszélései és versei a horror, a fantasy és a tudományos-fantasztikum határvidékén mozognak, gyakran egy baljós, fiktív Új-Angliába helyezve.
Életében alig ismerték, művei főként ponyvamagazinokban jelentek meg, anyagi és lelki nehézségek között alkotott. Legfontosabb írásai – köztük a Cthulhu hívása, Az őrület hegyei és Az árnyék az időn túlról – halála után váltak klasszikussá. Hatása máig él: nevéhez kötődik a Cthulhu-mítosz, valamint a „lovecrafti horror” fogalma, amely a modern fantasztikus irodalom és popkultúra egyik alapkövévé vált.
A fordító
Vachter Ákos (1985) a magyarországi weird fiction és a kozmikus horror közösségének meghatározhatatlan alakja, Howard Phillips Lovecraft életművének elkötelezett kutatója és közvetítője. Kapcsolata Lovecraft munkásságával több mint két évtizedre nyúlik vissza. Fordítói hitvallása a szöveghűség és az atmoszférateremtés kényes egyensúlyán alapul. Célja, hogy a „providence-i remete” archaikus, látomásokkal telített nyelvezete és a versek baljós lüktetése magyar nyelven is az eredetihez méltó erővel szólaljon meg. Szerzőként a Rémálompor, avagy a szükségszerűtlenség dalai című verseskötetével debütált, amelyben az írást egyfajta „gyógyíthatatlan betegségként”, a belső teret felforgató, váratlan látogatóként definiálja. Verseiben a lovecrafti örökség, a gótba csavart Romhányi-hangulat és a szürrealizmus határmezsgyéjén mozog. A Gombák a Yuggothról fordításával régi adósságát törleszti a hazai közönség felé: egy sűrű és sötét lírai világ kapuját tárja fel, ahol a tudomány és az őrület határa visszavonhatatlanul elmosódik.
A fordító előszava - részlet
A költészet, ahogy véleményem szerint minden művészeti ág, felfedezőút az ismeretlenbe. Akármit ír is, szándékos kitalációt, valódit, vagy valódinak véltet, ha mások gyakran nem is, a költő rátalál benne önmagára, mert az alkotás pillanatában eggyé válik a mindenséggel. Lovecraft pedig lényegében saját világában élt, az általa leírt szemlélet nem csupán egy lehetséges világkép, hanem saját életfelfogása volt. Versei és történetei felfedik azt, amit elhozott nekünk, Onnan Túlról. Én pedig igyekeztem ezt a tőlem telhető leghűbben tolmácsolni. Bevallom, nagy megkönnyebbülés, hogy a több mint két évtizeden átívelő munka végére értem, amely mint afféle kiszabott átok, kérlelhetetlenül követelte, hogy végezzem el. Úgy mint egy valódi Árnyék az időn túlról. A fordítást 2003 körül kezdtem el pusztán kedvtelésből és abból fakadó örömből, hogy Poe művei után végre én is találtam újabb olyan verseket, amelyek közel álltak hozzám. Miután az első két versfordítás megjelent a Szukits Kiadó által gondozott H. P. Lovecraft Összes Művei III. részében, amiért kapott honorárium életem első hivatalos keresete volt, valahogy nekikezdtem a Gombák első darabjainak is. Akkor még nem is gondoltam arra, hogy ebből valahal egy kötet lesz. Nagyon lassan haladtam a versekkel, mert alig tudtam időt szakítani rájuk, miközben ezer más dolgot csináltam párhuzamosan, köztük pl. a saját verseimet is írtam. Egy végeláthatatlan munkának tűnt, amit olyan dolgok is megnehezíttettek, hogy azt a fecnit, amelyre a Gombák VI. darabjának fordítását írtam, elveszítettem. Ekkor pl. nagyjából egy évig nem is volt kedvem nekiállni újra. Végül 2023 őszén kaptam egy nagyobb lendületet és tudatosabb hozzáállással sikerült ezt megtartani. Emiatt a kötet verseinek nagyjából hetven százalékát 2023 ősze és 2025 tavasza között készítettem el. A fordítás egyébként háromszor volt kész. Az elsőnél még nagyobb, a másodiknál már csak kisebb hiányérzetem volt és mindig hozzátettem még darabokat, melyeket nem akartam kihagyni. Végül a sors keze méltó záródarabjául választotta e munkának A Poe-éta Rémálmának fordítását, amelynek végén a Nagy Ürességen át maga a Mester, Lovecraft üzente, hogy ne csináljuk rögeszmésen azt, amit hőse, Lucullus művelt. De még ő sem hallgatott saját magára és így nem bánom már, hogy én sem, így e kötet létrehozásának mentálisan nem kicsit megterhelő rémálmából végre felébredve azt mondom, kedves Olvasó, rajtad a sor, hogy tovább vidd magaddal ezt az árnyat valamilyen formában, mert ha elolvasod ezt a könyvet, már nem marad választásod. Ez a kötet Lovecraft számomra legkedvesebb hatvanöt versét és azok fordítását tartalmazza. Ezek az igék egykor kaput nyitottak a Költő által és már mindenhová beszivárogtak azóta. Lovecraft versei nem pusztán szövegek, hanem látomások: töredékes üzenetek egy olyan világból, amely mára saját mítoszt növesztett maga köré. Az életművet ma már nemcsak művek, hanem értelmezések, újraírások, társaságok és kultikus közösségek övezik; maga Lovecraft alakja is szereplővé vált ebben a mitológiában. Az egykori magányos alkotó így lett a kollektív emlékezet része – egy árny, amely tovább él az olvasókban, és amely újra meg újra átrendezi mindazt, amit a valóságról, a költészetről és önmagunkról gondolunk.
Vachter Ákos
A 2024 november végi II. H. P. Lovecraft Találkozón elhangzott beszélgetésünk előtt sikerült egészen váratlanul verset is felolvasnom, mármint nem számomra, mert én tudtam róla, csak mivel másnak nem szóltam, így az elejét nem tudta senki felvenni. Hehe.
Egyébként itt Lovecraft legenda szerinti első versét mondom el a fordításomban. 6-7 éves korában írta, és az igen kötött szerkezetű verseben Odüsszeusz kalandjait foglalja össze a kötelezők röviden sorozatot megszégyenítő terjedelemben.
Ebben a videóban a 2024-es II. H. P. Lovecraft Találkozón elhangzott Csizi Norberttel folytatott beszélgetésünket hallgathatod meg:
Interjú Vachter Ákossal
Előbb írtál verset, mint fordítottál? Mikortól nevezheted magad költőnek, és mikortól fordítónak?
Sokkal előbb írtam verset. Lehet, hogy viccesen hangzik az ilyen „már gyermekkoromban is” típusú kezdés, de hát ez volt. Szóval valamikor nyolcéves korom körül írtam először verset. A tavaszról és vízimadarakról szólt. Már akkor is egy papírfecnire írtam, amit aztán elhagytam. Akkoriban többnyire mesékkel vacakoltam, és egy szörnyek által megszállt szigetről szóló kisregényt is írtam. Azt is papírfecnikre. Na jó, írólapokra, de legalább írógéppel, mert akkor még számítógép hírbe’ se volt. Igazából óvodás korom környékén nagymamám mániája volt, hogy állandóan Petőfivel kínzott. Legjobban a Helyiség kalapácsát nem bírtam, vagy talán az Apostol-t. (Amik persze remek versek, de öt évesen?!) Valószínűleg így kerültem kapcsolatba a költészettel, és távolodtam el egyszersmind az úgymond „normális” versektől. Azután tizenhat éves lehettem, amikor először beleszerettem valakibe, és megint írtam egy verset egy papírfecnire. Igen, ezt is elhagytam, de ez egész jó kis vers volt. Bár elég nyálas. Majd pár hónappal később egy téli estén az jutott eszembe, hogy milyen szuper lenne írni egy verses mítoszt az akkoriban nagyon menő Hódító nevű internetes stratégiai játékban lévő országomnak, amit amúgy Holtlápnak hívtak a Gyűrűk Urából. (A grafikája lényegében egy excel táblázatféleség volt, semmi animáció, még egy nyomorult kép se, így elég jól jött minden képzeletet serkentő támogatás.) Úgyhogy neki is láttam, és annyira jó érzés volt verset írni, hogy megint akartam és megint. Akkoriban kb. öt naponta írtam valamit. A fordítás nem is tudom, hogyan jött. Szerintem csak ki akartam próbálni, hogy meg tudom-e csinálni. Kihívást jelentett. Meg volt olyan, hogy valami nagyon monoton dolgot csináltam, és le kellett foglalnom az agyam. Például volt olyan, hogy hetekig ástam, és akkor találtam egy ezerötszáz soros elbeszélő költeményt, és közben azt fordítottam, hogy ne unatkozzak. Verset fordítani egyáltalán nem olyan, mint prózát. Ahogy Kosztolányi is mondta, a versfordítás olyan, mint „gúzsba kötve táncolni”. De mégis tánc. És szerintem annyi a titka, hogy egyszerűen nem kell leírni, ha nem jó. Ha vacak a rím vagy vacak a ritmus, akkor át kell húzni és újraírni. Ezért is nekem teljesen kiszámíthatatlan, hogy mennyi idő lefordítani egy verset. Van, hogy hamar megy, de van, hogy egy versszak egyáltalán nem sikerül aznap, mert egyszerűen nem találom azokat a szavakat, amiket keresek. Egyébként ez már sokat javult, mára sokkal gyorsabban megy. Emlékszem, hogy a *Shalott kisasszonya* fordításomat Tennysonntól kétszer készítettem el, mert az első verzióban sok helyen nem jött ki a jambikus lüktetés. Aztán rengeteg telefirkált papírfecnivel később megszületett a második verzió, ami sokkal jobb lett, és meg is jelent egy rendes irodalmi folyóiratban. Nemrég pedig a Magyar Nemzeti Galériában is kint volt a falon egy részlete amikor a Shalott hölgyét ábrázoló festményt állították ki. Engem nagyon tud bosszantani, amikor egy nagyszerű versnek megjelenik egy vacak fordítása, mert az azt a hamis képet festi a költőről azok szemében, akik nem tudnak az adott nyelven, hogy egy béna verset írt, holott a fordítás a béna. Például amikor alapvető hibák vannak egy versfordításban, ami miatt az adott sort kapásból ki kellett volna húzni és újrakezdeni, az valahogy felzaklat. Itt szeretném megjegyezni az eredeti kérdésre válaszolva, hogy én nem vagyok és nem is tartom magam fordítónak, mert akárhogy is nézzük, ez nekem csak kedvtelés. Szeretem, mert egyfajta fura tudatállapotot tud előhozni a versfordítás, és az író iránt érzett tiszteletből próbálom a lehető legjobban csinálni. Amúgy egyszerűen azért szoktam verseket fordítani, mert nincs más, aki az adott darabot, ami nekem mondjuk nagyon tetszik, lefordítaná, vagy ha létezik valamilyen fordítás, akkor az nekem nem tetszik, és ez zavar.
Honnan jön a vonzódása klasszikus versformák iránt? A modernebb formákat nem szereted?
Nem vonzódom a klasszikus versformák iránt, inkább arról van szó, ahogy egy híres Kányádi Sándor-idézet is állítja: „a vers az, amit mondani kell”. Én meg mindig is szerettem verset mondani, akár csak magamnak. Volt, hogy tíz éves koromban néha azzal ütöttem el az időt, hogy hintáztam és közben például a Walesi bárdokat szavaltam. Szóval egyszerűen csak arról van szó, hogy szeretem az időmértékes verselést, meg a rapet. Például az egyik kedvenc költőm Eminem. A szabadversek sosem érdekeltek. Ezekkel általában úgy voltam, hogy rájuk néztem és láttam, hogy hosszú, nem is rímel… na, lapozzunk. Tudom, hogy ez szörnyen hangzik, de ez van. Van azonban két kivétel. Például Tomas Tranströmer verseit – amik kifejezetten szabadversek – imádom. És ott van még Dylan Thomas, Wales egyik leghíresebb költője, aki, ha jól tudom, úgy halt meg, hogy kiállt valakivel fogadásból egy whiskey ivó párbajra, és nyert. Szóval ő írta a Do not go gentle into that good night című verset, amit nemrég a Csillagok között című filmben is hallhattatok. Ez egy nagyszerű vers. De nézd meg bármelyik másik versét. Tiszta őrület. Egyébként visszatérve Kányádi Sándorra, muszáj elmesélnem egy esetet, vagyis egy estet, amit sosem felejtek el. Történt egyszer, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban részt vettem egy irodalmi délutánon, vagy esten. Mint néző. Ahol kortárs költők szavalták el a verseiket. Az egyik például a Whiskas macskaeledelről szólt. Legalábbis szó volt benne erről is. Meg macskákról. Na mindegy.
Szóval az történt, hogy jelentős késéssel megérkezett Kányádi Sándor is, aki orvosi vizsgálat miatt nem ért oda időben. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy ülünk a teremben, egyszer csak kinyílik az ajtó, és beviharzik egy nagyon idős úr, aki nem mond semmit, azt se, hogy jó napot, hanem kapásból belevág egy versbe, aminek még a címe is lemaradt a nagy sietségben. Majd egy olyan, de olyan mizantróp, emberiségellenes vers következett, aminek a végén az est animátora percekig nem tudott mit mondani, a nézők meg csak ültek ott vérbe fagyva, hogy ez most mi volt? Nekem pedig annyira tetszett, hogy el sem tudom mondani.
Megjelent egy versesköteted, ’Rémálompor’ címen. Milyen volt a fogadtatása, elérted vele a célodat? Tervezel hasonló kiadványt a jövőben?
Igazából nem volt vele semmi különösebb célom, úgyhogy azt sikerült is elérni. Inkább azt mondhatnám, hogy a versek akartak egy könyvet maguknak, hogy legyen hol lakniuk. Mert sem a papírfecni, sem a virtuális tér nem a legmegfelelőbb lakhely egy versnek. Legjobban egy saját könyvben szeretnek lakni. Évekig követelték. És így, hogy megkapták, legalább békén hagynak. Ami a fogadtatását illeti, azt gondolnám, hogy pozitív volt. Vagyis annak a két embernek, aki írt róla kritikát, tetszett. Legalábbis ezt feltételezem abból, hogy nem fizettem le őket. De egyébként a reklámozásával sosem foglalkoztam különösebben. Nyilván kellett volna valami bemutatót szervezni, meg felolvasást, meg ilyesmit, de az macerás, meg sok ember közé kellett volna menni, amit nem szeretek. Úgyhogy ezt nem erőltettem. És mivel lényegében magánkiadás, így kiadó se volt, aki erőltette volna. Magammal pedig kiegyeztem.
Hosszabb szünet után újra rendszeresen frissül a Rémálompor oldala és egy aktív SoundCloud csatornát is üzemeltetsz. Minek köszönhető a nyitás az online közönség felé, és miért láttad szükségét, hogy „hangot adj” a munkáidnak?
Régebben is csináltam ilyet. Már hogy felmondtam verseket. Én is szerettem például Weöres Sándor előadásában hallgatni a saját műveit. Valahogy sokkal érdekesebb, mint egy igazi színész-versmondó szájából. Lehet, hogy nem jobb, de érdekesebb. Például van fent a neten egy versem egy mókusról és egy jakról, aminek rájöttem, hogy a ritmusa pont illeszkedik a D-12 zenekar egyik számának alapjára, így például azt felrappeltem. Mert miért ne. Egyébként ez olyan húsz éve volt, úgyhogy már klasszikusnak számít, valószínűleg. :)
Mikor ismerkedtél meg Howard Phillips Lovecraft munkásságával? Mely művei tetszettek meg először? Ezek versek voltak, gondolom. Vagy tévedek?
Szerintem akkoriban épp a romantika bűvöletében voltam, és teljesen oda voltam Poe-ért, Coleridge-ért, Shelley-ért, meg amúgy is sok időt töltöttem a suli könyvtárában, ahol folyton azzal zaklattam Juli nénit, a könyvtárost, hogy mindig valami nem normális könyvritkaságot kerestem, jellemzően a raktárban. Azt hiszem, itt találtam az Árnyak a kapu előtt című könyvét, mármint Lovecraftnak. Aztán persze utánanéztem, hogy ki is az író.
A Howard Phillips Lovecraft összes művei 3. kötetében és a Black Aether több számában is jelentek meg műfordításaid. Hogyan kerültél kapcsolatba a két projekttel?
Miután megjelent a három részes sorozat első kötete, már lehetett arról olvasni, hogy a harmadikba terveznek versfordításokat is. Mivel kedveltem az írót és a verseit is, gondoltam, megpróbálkozom és megkeresem a kiadót. Ők a könyvsorozat szerkesztőjéhez, a néhai Tézsla Ervinhez irányítottak. Ezzel kapcsolatban volt egy kis vicces dolog, ugyanis az első emailemre Ervin viszonylag hamar válaszolt és azt javasolta, hogy fussunk össze délben, hogy meg tudjuk beszélni a dolgot. Ami olyan három órával később lett volna. De nem írta, hogy hol. Azt hiszem, felhívtam és mondta, hogy hát Szegeden, itt meg itt. Jó, de mondtam, én Budapesten vagyok. Ja… Sajnos végül is soha nem tudtunk már találkozni, de lényegében neki köszönhető, hogy a két fordításom bekerült a kötetbe. Aztán arról volt szó, hogy még más versfordítások is tervben vannak, de nem tudtak listát adni arról, hogy melyek lesznek benne, így én a két megjelent fordításon kívül nem is kezdtem foglalkozni másikkal, mert nem szerettem volna olyat, amit már valaki más elkészített. Végül, amikor megjelent a könyv, akkor derült ki, hogy nem volt más versfordítás. A Black Aether-rel úgy kerültem kapcsolatba, hogy a magazin főszerkesztője, Tomasics József pár éve rám írt Facebookon, hogy lenne-e kedvem egy riport féleséghez a Rémálomporral, versfordításokkal kapcsolatban. Ezen jelentős mértékben meglepődtem, mert még sosem keresett meg senki ilyennel. Akkor indult el a The Black Aether Magazin is, ami meg kell, hogy mondjam, tisztára fellelkesített. Engem valahogy mindig is totál hidegen hagytak az amolyan „normális” irodalmi újságok. Amikben nincsenek illusztrációk szörnyekről vagy hasonlókról, az unalmas. De a The Black Aether újra meghozta a kedvem, hogy elővegyem a verseket és fordítsak. Sajnos vagy nem sajnos, de elég sok más dologgal is foglalkozom emellett, meg nem is vagyok mindig megfelelő hangulatban, úgyhogy továbbra is teljességgel kiszámíthatatlan, hogy írok-e, fordítok-e valami újat és ha igen, mikor.
Lovecraft prózája korszakalkotó, a lírája azonban sejthetően saját korában is inkább klasszikus, konzervatív értékeket képviselt. Mennyire kell odafigyelnünk a verseire, ha életművében olyan irodalmi értékeket keresünk, amelyeket jelenkorunkban is érdemes lenne megőriznünk?
A Fungi from Yuggoth versei ugyan formailag a klasszikus szonett hagyományait követik, tartalmukban viszont a kortársak számára ismeretlen, nyugtalanító mitológiát tárnak elénk. Lovecraft lírája azért érdekes, mert egyszerre köti a klasszikus formákhoz való ragaszkodás és a modern, kozmikus horror irodalmi világának korai felépítése. Érdemes odafigyelni ezekre a versekre, mert megmutatják azt az átalakulást, ahogy egy klasszikus költő lassan egy új, sajátos, a modern olvasókat is lenyűgöző világot épít fel. Ezek a versek nem csupán az archaikus formák iránti tiszteletet tükrözik, hanem az író azon kísérletét is, hogy saját belső félelmeit és látomásait egy letisztult, tömör formában közvetítse. Összességében, ha valaki Lovecraft életművében olyan értékeket keres, amelyek a jelenkor számára is relevánsak, akkor nem szabad figyelmen kívül hagynia a líráját. Versei, bár nem annyira elismertek, mint prózája, ugyanúgy betekintést nyújtanak egy olyan elme működésébe, amely az ismeretlentől való félelmet művészi szintre emelte. A Lovecraft-versek fordítása kihívást jelent, de egyben lehetőség is arra, hogy az író művészetének egy másik oldalát is megismertessük a magyar közönséggel.
Hogyan jelenik meg Lovecraft verseiben a sokat emlegetett „kozmikus rettenet”? Bevallom, én gyakran olvasgatom őket, de legtöbbször inkább a személyes élményeiből, életének sorsfordító mozzanataiból táplálkozó érzelmek tűnnek fel, mint a novellákra jellemző, letaglózóan mély gondolatiság. Talán – gondolom, sok más olvasójához hasonlóan – rosszul közelítem meg az író látásmódját?
A „kozmikus rettenet” fogalma Lovecraft esetében nem csupán a novelláiban jelenik meg, hanem verseiben is tetten érhető, noha finomabb, metaforikusabb formában. Az ő irodalmi világában a kozmikus rettenet nem csak az idegen lények vagy helyek által kiváltott félelmet jelenti, hanem az emberi létezés kicsinységének, jelentéktelenségének tudatosulását is. Míg novelláiban ezt explicit módon, a történetek szintjén éri el, addig verseiben a képi világ és a hangulat révén bontakozik ki. A Fungi from Yuggoth szonett-ciklusában például gyakran jelennek meg az ismeretlentől való félelem, a kiszolgáltatottság és a rejtélyesség motívumai. Lovecraft egyfajta lírai pillanatképekként használja a verseket arra, hogy röviden, de erőteljesen fejezze ki az általa elképzelt kozmikus borzalmakat. Ugyanakkor igaz, hogy verseiben sokszor érezhető a személyes fájdalom, magány és az életútja során szerzett traumák feldolgozása is. Az író saját belső vívódásait, szorongásait önti formába, ami néha elrejti a kozmikus rettenet mélyebb rétegeit. Ezért, ha valaki Lovecraft verseiben nem találja ugyanazt a letaglózó gondolatiságot, mint novelláiban, az teljesen érthető. Verseiben kevesebb a konkrét világépítés, helyette egyfajta lelki tájképet fest, amely gyakran saját életének árnyait, sorsfordító élményeit tükrözi. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az olvasó rossz irányból közelít. Lovecraft verseinek értelmezése talán éppen abban rejlik, hogy felismerjük bennük a két világ közötti határvonalat: a személyes fájdalom és a kozmikus rettenet egymásba fonódását.
A Beowulf óangol elbeszélő költemény avagy hőseposz, amely 3182 hosszú, alliteráló sorból áll, Skandináviában játszódik, és az óangol irodalom legfontosabb alkotásának számít. Egyetlen kéziratváltozata maradt fenn, az úgynevezett Nowell Codex (ma a British Libraryben őrzik), amelynek hajdani tulajdonosai között volt Sir Robert Cotton gyűjtő, a Sir Gawain és a Zöld Lovag eredetijének egykori birtokosa is. Névtelen angolszász költő műve, keletkezését a 8. és a 11. század közé teszik a kutatók. Hosszú évszázadokon át feledésbe merült, és csak akkor vált közismertté, amikor 1815-ben kinyomtatták. (Wikipédia)
Volt egy nyaram a 2000-es évek elején, amit azzal töltöttem, hogy kiástam egy pincét. Ez idő alatt sok verset írtam, hogy ásás közben lefoglaljam az agyam. Ez a paródia az egyik. Egyébként minden sor pontosan 15 szótagból áll és a történet szempontjából nagyjából az első részt dolgozza fel. Grendel, vagyis elnézést, a Veszedelmes Vendel anyja már nem jelenik meg benne. A Beowulf magyar fordítását egyébként Szegő György nagyszerű fordításában olvastam, miután nagy nehezen sikerült kikölcsönöznöm egy könyvtárból. A másik vers pedig Gawain és a Zöld Lovag történetének egy 1500 soros verses mesefordítása, ami szintén pinceásás közben született. Ó, azok a régi – rühes – szép idők.
Írta: Vachter Ákos (2003)
Néhány hasznos információ a történetben szereplő neveket illetően:
Beowulf – Beowli
Rothgar király, a dánok ura – Rothmár fejedelem
Grendel, a szörnyeteg – a Veszedelmes Vendel
a Szarvas csarnok, a dánok híres építménye – Betonwas Bunker
I. rész
B’ówli bewezetése
Ím, itt vagyok! Ismét irdatlan izgalmakat írtam, melyeket mindnyájótoknak most mindjárt megmutatok! Régen rengeteg remek regékben rótták rúnákkal bután bégető barmok: birkáknak barna bőrére veszett világok vitézeinek viadalait. Talán tököt termelni tízszerte tisztességesebb, mint millió megveszekedett mukit macerálni egy eszeveszetten élezett egyenes eszközzel, de dísztököknél dilinyósok darabolására szerintem százszor szívesebben szegezed szemedet! Hát halljátok hiteles hírét hatalmas hősömnek, s ősidőkben őgyelgő öntelt, öreg ördögömnek csillogva csobogó csodaszép, csenevész csermelyek és elképesztően elhagyatott erdőségeknek veszedelmesen villámló vad, völgyes vidékéről. Először egy eszelős északi embert említek, aki az ábrándos álmait arra alapozta, hogy hórihorgas, hirtelen-haragú, halpofájú sziszegős szörnyeket szabdal szablyával szerteszéjjel. Na, nézzétek nem-norvég nagyságának nemes nevét: Bátor Be’ówli, birtokban bővelkedő, bölcs bajnok! Temérdek telek tehetős tulajának tétetett, tehát töretlenül tudta támogatni terveit.
Eleinte egyetlenegy eszeveszett egyedet, semmi sárkányt se sodort sikamlós sírbavalónak a szüntelen szemtelenül sziszegő szúrós szellő. Biz’ bátor Beowli bárdját babrálta, s bámult bambán. Talán temérdek telkén töktermelésről töprengett. Mikor messze-földről, magas melákok mutatkoztak követeiként a Kőkardos keleti királynak, Rothmárnak. „Rokonod rettentő rémség riadalma miatt menesztett minket” mondták a magas melákok. „Sürgős segítségedért sírunk sokan! Sorakoznak hosszú hajóink, hogyha holnap hazatérnél hozzánk, s megszabadítanál minket mérges mészárlásától a visszataszító, vérmes, vérivó vendégünknek.”
Biz’ bátor Beowli búsongása befejeződött, s bizony burkolatlanul boldogan beleegyezett a dologba, s a dánok diadalmasan dörmögtek. Iziben indultak is iszonyatos izgalmakban még mielőtt másnap magasra mászna magában a nagyon narancsszínűből növekvő nap. Nem nagyon tétováztak, a tenger tajtékos tetején tettek meg megannyi mérföldet, míg mindnyájan megérkeztek. Könnyedén kirakodtak. A költséges kabátokat, s a hasonló holmikat hatalmas halmokba hordták. Ajándéknak akarták adni, amint akkoriban ilyesfajta illendőségek igen ildomosak voltak. „Vendégségbe vigyél vegyesen valamit” volt a jelszó. Jóbarátnak lyukas jakbőrt jellemtelen adni. Azonban az aranyos amfora ajánlott. Azután, amint abbahagyták az aranyos ajándékok poros partra pakolását, pár percnyi pörlekedés végeztével vitézünket vezérükhöz vezették.
II. rész Vendel viszontagságai
Hideg helyen, hatalmas hófödte hegyek határán építették ez esztelen emberek elbűvölő Betonwas Bunkerukat. Benne bűbájos bútorok sorakoztak. Setét sarkait sohasem söpörték, s faggyú fáklyák fényénél finomságot falatoztak. Szerencsétlenül, szigeteletlenül szerkesztették, s szegények a szúrós, szivárgó szelektől szenvedtek. Ennek ellenére (eszesen) emelvényt emeltek kiváló Kőkardos királyuk kedvére, ki közben fűtéscsőhálózat felszerelését fontolgatta. Ezen emelvény elébe érkeztek embereink, Rothmár remek rókaprémjében rémesen remegve ült az ülepén, s üres üvegeket ütögetett. „Vezérem! Vérmes Vendéged veszedelmétől vacogsz? Istenekre! Ily irdatlan iszonyat idegesít?” beszélt bátor Beowli Betonbunker bírájához. „Fenét! Fiam, fránya fűtést felejtém felszerelni” felelte a fejedelem. „Féktelen Fenevadunk förtelmes fejét felütve figyel, s Fekete Földjén feni fogait fiaimra. Fullasztó fellege félelmet fakaszt. Fojtogatja, s falánkan falja fej veszejtve vitézeimet e Veszedelmes Vendel! Végül vinnyogva, véresen vonszolja valamennyit. Vállalod-e e veszedelmet, s véle verekedsz-e?” S bátor Beowli boldogan bólintott barátjára. „Sejtettem! Sebes segítségedből siker sarjadjék!” Aztán ajándékaikat átadván asztalokhoz helyezkedtek, hová hatalmas hordókból hozattak bíborszín, bugyogó bort, s biz’ boldogan beszélgettek. „Testvérbátyám, töprenkedtél-e talán töktermelésről temérdek telkeiden? Terjedelmes területen található termékeny táptalaj. Talán tudhatod, hogy hazámban helyenként hulló harmat hogyan húzza tetőfokára a töktermelés termésátlagát.”
– beszélt bátor Beowli Betonbunker bírájához. „Sajnos, sehogy se sikerülne” sajnálkozott.“Sokat próbálkoztunk például patiszonnal. Permeteztük, pityamallatkor pattyogtunk* pátyolgatni. Persze piciny tököt termeletlenül teljesen tönkre tevődött. Azóta almát aszalunk, azokból annyi akad!” Ilyes ízes intelmekkel igyekeztek illetni egymást, s elfeledkezvén az estről, az elérkezett.
A setétség sebesen suhant a sokadalomra, s a fejdelem figyelmeztető felhívására pilledten pihentek a pihe-puha padlózatra. Sokáig semmiféle surrogás sem sertepertélt semerre. A sárga sövény suhogott a setétben. Aztán az alacsony ablakok alatt alaktalan árnyalak akarta az alaposan atom-biztos nyílászárót nyakával nyomorultul nyomorgatni, sikertelen. Sokáig settenkedett sompolyogva, míg meglelte a megfelelő méretű megoldást, azaz az ajtót, amely alkalmas általjárásra. Darabig diszkréten döngette a drabális dög, de a kapu kiszakadt, köszönést kihagyva, kéretlen bizony berontott a bömbölő behemót borzalom. A Vérivó Vendég, a veszedelmes Vendel visszatért! Eszeveszett elképesztő emberszerű ellenség! Káin kirúgott karbantartója! Keserves Kópé! Szóval szépen a szuszogó szerencsétlenhez szökkent, aki amott aludt az ajtó alatt, amikor az irdatlan iszonyat ízekre ízlelte. Imígyen felfalva a földön fekvő flótást. Feltápászkodott bátor Beowli a borzalmas bárdjával, s bömbölte:
„Bárd? Beh! Bárdtalanul is beledöngöllek a betonba! Te termetes töktetű! Torkodra tapossak talán?” Vérivó Vendel válaszolt volna valamit, viszont beszédben borzasztóan bénának bizonyult. Bezzeg bátor Beowli! Bőszült behemót bikaként bömbölt! Megragadta a marcona monstrumot, s megszorítá, Hogy az heveny halálfélelemmel hörgött hevesen, s érezte, ezen eszeveszett északi ember hetvenhétszer hatalmasabb hentes, s hogy hamar hulla lesz. Legott letépve, lazán lifegett legféltettebb karmos karja. Könnyűszerrel kitépte azt a kemény Beowli. „Berzenkedsz, barom?” bömbölte, s boncolgatta Volna, viszont vérmes Vendel végleges vereségben visítva vonaglott veszett végtagjáért. S végül-is szabadulván szörnyű szorításából Széjjeltépő Beowlinak, beleiben bukdácsolva barlangja mélyére menekült magában morogni. Mikor a dánoknak dobta diadalmasan a dög darabját, dördültek a dobok, dirregve-durrogva dicsőségét bátor Beowlinak, s buktát a borzalmas baromnak, a Vérivó Vendégnek, végtagját vesztett Vendelnek!
A dán daliák díjul derékaljnyi dísztökmagot hurcoltak hatalmas hősünk hajójába, s hiteles honosított hitlevelével hóhérkodásáról, hurrázást hallván, hajóján hümmögve hazaindult.
VÉGE
*pattyogtunk: igazából ez a battyogtunk szó akart lenni, csak mivel ezt a szót nagymamám használta így, vagy csak én hallottam félre és így jegyeztem meg.
A költészet napja alkalmából egy jó régi verset és egy kis történetet hoztam, ami még ráadásul József Attilához is kapcsolódik kicsit. Több mint tíz évvel ezelőtt íródott és azt örökíti meg, amikor egyszer találkoztam Flórával, a Gubolyka táskák megalkotójával (https://www.facebook.com/gubolyka/) és elmentünk egy irodalmi estre, ahol majdnem röhögőgörcsöt kaptam az egyik néző tetti miatt. Ezt a dolgot egyébként Várady Szabolcsnak (Kossuth- és József Attila díjas költő, aki akkoriban az azóta megszűnt Holmi versrovatának szerkesztője volt és az ominózus est egyik vendége) is megírtam.
„Tisztelt Várady Úr!
[…]
Mivel véletlenül belebotlottam a neten az Alexandra Irodalmi Kávézó műsorába, s mert egyszer volt szíves meghívni egy Petőfi Irodalmi Múzeumbéli HOLMI-estre, ezért gondolván, hogy ez sem lesz kevésbé jó, mindenképpen el akartam menni. És úgy is lett.
Nem is csalódtam, bár megvallom, Nádasdy professzor versei és az Ön által elmondott
levelek s versek kivételével a többi mű számomra és (tulajdonképpen a barátom számára is) kicsit unalmasnak tűnt (legalábbis első hallásra).
Persze a legmókásabb az első sorban előttünk ülő úr volt, akit valamiféle csillapíthatatlan belső kényszer ösztökélt arra, hogy folyamatosan próbálja összekaparászni a földön heverő üvegszilánkokat. Sajnos, amikor bár munkáját befejezte, egy későbbi hirtelen mozdulattal sikerült
felrúgnia a kis halmot, úgyhogy nem volt mit tenni, kezdhette elölről. Én pedig igyekeztem
nem megfulladni a nevetéstől. Főleg, amikor azt láttam, hogy a kezei időnként önkéntelenül újra
és újra elindulnak lefelé, a műsorvezető úr grimaszai és ujjával való rejtett fenyegetőzése ellenére.
Erre lehetne azt mondani, hogy „a valóság komponál”. Úgy összességében. 🙂
[…]
„Kedves Vachter Ákos!
Először is elnézést kérek, hogy csak most válaszolok a levelére. Nagyon elmerültem a különféle munkákban és restanciákban. Másodszor köszönöm a mulatságos leírást a Holmi-estről. A pohártörő, majd törmeléksöprő úr erőfeszítéseit én is megfigyeltem.
Hallottál-e a rózsáról, mit a beton
repedése szült?
Láb nélkül is megtanult járni, ahogy a természetnek
ellene feszült.
Lehet, hogy furcsa, de az álmok kulcsa,
hogy elérte a friss levegőt,
Hát éljen a rózsa, mely a betonba nőtt,
noha senki se gondozta őt.
„Amikor én kicsike gyerek voltam,
anyu minden ostobasága betalált.
Azt mondogatta, hogy apu gonosz ember,
azt is mondta, hogy utált.
De azután, kicsikét felcseperedve, rájöttem: anyu a bolond.
De sajnos ellene semmit se tudtam tenni,
ő ilyen, ez a gond.”
„When I was just a little baby boy
My momma used to tell me these crazy things
She used to tell me my daddy was an evil man,
She used to tell he hated me
But then I got a little bit older
And I realized, she was the crazy one
But there was nothin’ I could do or say to try to change it
‘Cause that’s just the way she was”
Ez is egy viszonylag régebbi fordítás, bár több helyen átírtam most. A Juliska Sötétben a közismert Grimm mese eseményei után játszódik és azt mutatja be, hogy a női főhős hogyan próbálja feldolgozni a boszorkány házában történteket.
(Gretel in Darkness)
Ezt a világot akartuk.
Ki holtnak kívánt látni minket,
mind halott. Hallom a boszorkány sikolyát,
ahogy a holdfénybe hasít
a cukormázon át: Isten keze.
Nyelve összeaszalódik s gázt ereszt…
Most, messze a nők karjaitól,
és az emléküktől is, apánk kunyhójában
alszunk és nem éhezünk soha.
Miért nem felejtek akkor?
Apám zárja az ajtót s kizár
minden rosszat a házból – és évek telnek el.
Senki sem emlékszik. Még te sem, öcsém.
Nyári estéken azt súgja a szemed, hogy
menni akarsz,
mintha meg se történt volna.
De én öltem érted. Látom a fenyőröket,
az izzó kemencekupolát –
Éjjelente hozzád bújnék, hogy megóvj,
de te nem vagy ott.
Hát csak magam vagyok? Minket kémlel
a csend, Jancsi,
még most is ott vagyunk, és ez a valóság, a valóság,
a fekete fák és a lángok.
Louise Glück 1943.április 22-én született, Pulitzer-díjas amerikai költőnő.
A minap hallottam a rádióban, hogy – talán az Amazon – azt tervezi, hogy sorozatot forgat a Gyűrűk Urából. Szerintem ez nem lenne túl jó ötlet, akkor már inkább vennék elő a Sirmarillion-t valamilyen formában. Amikor meghallotta ezt a hírt, Gollam barátom annyira fellelkesedett (nem.), hogy átköltötte kedvenc depressziós versét a nagyszerű József Attilától. Íme
József Attila: Nem emel föl Gollam: Ki húz ki innen?
Nem emel föl már senki sem, Ki húz ki innen? Senki se!
belenehezültem a sárba. Ha latyakba kaptad a plattyot,
Fogadj fiadnak, Istenem, hasztalan akármi szentmise,
hogy ne legyek kegyetlen árva. ha a lábad a sötétbe’ slattyog.
Fogj össze, formáló alak, Fogok egy síkos kis halat,
s amire kényszerítnek engem, – nincsen a farzsebemben.
hogy valljalak, tagadjalak, A mockosz kisz hobbit is jó falat,
segíts meg mindkét szükségemben. ha idevetődik a szentem.
Tudod, szivem mily kisgyerek – Szméagol gonosz kisgyerek,
ne viszonozd a tagadásom; – Fojtogatok és elásom!
ne vakítsd meg a lelkemet, Piszkos ügyeket elkenek!
néha engedd, hogy mennybe lásson. – Csak adjad a drágaságom!
Kinek mindegy volt már a kín, Mindegy nekem, ha benn, ha kinn,
hisz gondjaid magamra vettem, ha a lembasod rég megettem;
az árnyékvilág árkain ha Mordorba visznek a társaim,
most már te őrködj énfelettem. de elsuhan a Szem felettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek, Túl rajtunk nincs, kit szeretek.
hogy legyenek jobb szívvel hozzám. A hobbitokat felpofoznám!
Vizsgáld meg az én ügyemet, Drágaszág, érd a szügyemet,
mielőtt magam feláldoznám. mielőtt magunk feláldoznám.
