„Olyan, mintha Emily Brontë kinézett volna az ablakon, kissé bosszús lett volna az időjárás miatt, és úgy döntött volna, hogy kitalálja a gótikus költészetet” ananascanread, goodreads.com

Az van, hogy nagyjából nem tudunk semmiről semmit. Az egész élet többnyire csak találgatás. Próbáljuk kitalálni, hogy mit csináljunk, mit nem csináltunk meg, mit kellene csinálnunk, biztos azt kellene-e, vagy mást és máshogy. (Néha előkerül az is, hogy mit érzünk, vagy hogy vagyunk, netalán mások hogy vannak, de húzzunk itt egy határt.) Aztán azt is próbáljuk néha kitalálni, amikor már sikerült túljutni a csináláson és a hogylevéseken, vagy éppen már belefáradtunk ezekbe – hogy mi van. Ez már egy másik szint. Egyszerre sokkal messzebbre és sokkal közelebbre mutat, de az a közös benne, hogy egyik sem megnyugtató, mert ha túl messzire megyünk gondolatban, például az ionoszférán, neadjisten a Szaturnuszon túl, akkor rá kell jönnünk, hogy már alig-alig tudjuk, hogy mi van, ha pedig magunkba nézünk, és legyen az anyagi vagy mentális dimenzióban, a nagyobb mélységek szintén eléggé elbizonytalanítóan hatnak. És az hogy van, hogy ha se mikro-, se igazán makroszinten nem tudjuk, hogy mi van, akkor az sokkal biztonságosabb visszatérni a középre, ami egyúttal azt jelenti, hogy törhetjük a fejünket ismét a kozmikus szinten sokkal kevésbé ijesztő, de már sokkal jobban megszokott mit csináljunkon.

Hogy mire akarok mindezzel kilyukadni? Csak arra, hogy amikor először olvastam ezt a verset, akkor arra gondoltam, hogy a depresszióról szól, vagy az öngyilkosságról. Csak később derült ki számomra, hogy ez a vers nem itt játszódik, mármint nem a mi világunkban, hanem Gondalon. És a szél egy másik szél, és a viharfelhők egy másik ég fellegei, és már a narrátor személye is sokkal bizonytalanabb, mint elsőre gondoltam. Valahogy egész életemben sokkal jobban szerettem máshol lenni, mint itt. Pl. Merlin bűvös szigetén, aztán Középföldén, majd Menedékföldön, az Álomföldeken és kicsit a Yuggothon, majd utána számos más helyen, és talán ezért is fogott meg ez a vers is, mert ez is egy ablak, ami nemcsak arról szól, hogy a narrátor éppen hogy érzi magát és mivel küzd, hanem arról is, hogy milyen a tél Gondal földjén, és milyenek a viharfellegek, de legfőképpen, mi az a zsarnokok bűv.

Elsőre könnyű azt gondolni, hogy ez az egész táj valójában belül van: a szél, a tél és a viharfelhők mind annak a képei, ami a beszélőben történik. Csakhogy aztán kiderül, hogy a szél tényleg fúj valahol – csak éppen Gondalban –, és a tél is valódi tél, már amennyiben bármi valódi lehet egy nem létező országban. Ettől viszont az első olvasat nem lesz kevésbé igaz, csak kap még egy réteget. A táj egyszerre lesz kint és bent, és már azt sem tudjuk egészen biztosan, kit hallunk: Emily Brontët, egy gondali alakot, vagy valakit a kettő között. És talán ezért olyan érdekes az is, hogy mi lehet az a „zsarnokok bűv”.

Nyisd meg ezt a videót és ugorjunk ki egy pillanatra gondal zord telébe együtt!

Emily Brontë:
Éjárnyak körbefonnak
(The Night is Darkening Round Me)

Fordította Vachter Ákos

Éjárnyak körbefonnak,
tépnek a hideg szelek;
de zsarnok bűv szorongat,
és nem, én nem mehetek.

Az orjás fák hajolnak,
hóterhes, zord telek;
viharfelhők omolnak,
és mégis, nem mehetek.

Fent felhők árja ringat,
alant kopár hegyek;
de nincs zord, mely megingat;
nem megyek, nem mehetek.

---

The night is darkening round me,
The wild winds coldly blow;
But a tyrant spell has bound me,
And I cannot, cannot go.

The giant trees are bending
Their bare boughs weighed with snow;
The storm is fast descending,
And yet I cannot go.

Clouds beyond clouds above me,
Wastes beyond wastes below;
But nothing drear can move me;
I will not, cannot go.

Ha pedig az éjszaka, a baljós, földöntúli tájak és az ismeretlen vonzása téged, nyá(l)jas olvasó sem ereszt könnyen: H. P. Lovecraft – Gombák a Yuggothról és a kozmikus horror más versei című új fordítás-kötetem még előrendelhető. Ha még nem rendelkezel egy példánnyal, itt beszerezheted: vachterakos.com/lovecraft

Emily Brontë angol regényíró és költő volt, akinek az irodalomhoz való egyedülálló hozzájárulása, a „Wuthering Heights” című regény ma az angol nyelvű irodalom egyik leghatásosabb és legeredetibb regényeként számít. 1818. július 30-án született a figyelemre méltó Brontë családban, Thorntonban, Yorkshire-ben; Maria Branwell és Patrick Brontë – egy ír lelkész – hat gyermeke közül az ötödik volt. Korai éveit mind az intellektuális kíváncsiság, mind a mély veszteség jellemezte.
A Brontë-gyerekek bonyolult kitalált világokat hoztak létre, nevezetesen Angriát, majd később Gondalt, amelyek kreatív energiáik kiélésének színteréül szolgáltak. Különösen Emily vonzódott Gondalhoz, ahhoz a titokzatos, szélfútta képzeletbeli földhöz, amelyet nővérével, Anne-nel együtt alakított ki. Korai költeményei, amelyek nagy része Gondal mitológiájába és szereplőibe ágyazódott, figyelemre méltó lírai erőt és érzelmi mélységet mutattak. Ezek a versek titokban maradtak, amíg Charlotte 1845-ben rá nem bukkant, ezt követően Emily vonakodva beleegyezett abba, hogy 1846-ban megjelentesse őket a Poems by Currer, Ellis, and Acton Bell című kötetben, Ellis Bell álnév alatt, hogy elrejtse nemét. Bár a kötetből kevés példány kelt el, a kritikusok Emily verseit tartották a gyűjtemény legerőteljesebb darabjainak, dicsérve őket zeneiségük, erejük és látnoki jellegük miatt. Forrás: goodreads.com

A költeményt Emily Brontë 1837 novemberében vetette papírra.

A vers címe gyakran Spellbound (Varázslat alatt / Megbűvölve)ként is szerepel. A költemény egy külső, zord téli vihart (sötétedő éjszaka, hó, fújtató szelek) állít párhuzamba a lírai alany belső, megállíthatatlan és dacos elszántságával.
A költemény a sötétség és a fagy ellenére is a helyben maradásról szól („I will not, cannot go”). Hűen tükrözi Emily Brontë makacs, vad és független személyiségét, amely később híres regényében, az Üvöltő szelekben (Wuthering Heights) is megmutatkozott.