Mi köze lehet egy távoli törpebolygónak Lovecraft hátborzongató költészetéhez? És vajon a Yuggoth csupán egy képzeletbeli világ, vagy egy titokzatos utazás kiindulópontja?

Amikor 1930-ban felfedezték a Plutót, Lovecraft ugyan nem sokkal korábban, de már megírta Gombák a Yuggothról című, harminchat szonettből álló ciklusát. De vajon milyen rejtett összefüggések kapcsolják össze ezeket a különös költeményeket?

Három írást hoztam, hogy elkalauzoljanak bennünket a csillagokon túli sötétségbe: Alan Peschke baljós versét, Terence E. Hanley izgalmas csillagászati és irodalmi párhuzamait, valamint Jim Moon izgalmas elemzését, amely a szonettek mögött egyetlen összefüggő, titokzatos utazás nyomait kutatja.

Amíg várunk a könyvekre, induljunk hát a Yuggoth felé, ahol a kozmikus rettenet mellett talán valami egészen váratlan is vár ránk: a szépség és a csodák világa!

---

Alan Peschke:
Hol Yuggoth meglapul…
(Yuggoth on the rim)

Az űr sötétlő mélyin át,
a Neptun fagyán túl,
a csillag leste hordalék
közt Yuggoth meglapul;
honnét az éj az űrbe folyt,
s a Nap gyér lángja gyúl,
a Gomba szállt a szél felől,
hol Yuggoth meglapul.
Ott bújtak alkonydombokon,
s ott bőgtek ők vadul,
és onnét hallottam szavuk,
hol Yuggoth meglapul.
Gonosz fák közt szavaltak ők:
„Iä! Nyarlathotep nagyúr,
ki bizarr jókedvet hoz ott,
hol Yuggoth meglapul!”
Sziszegve zengték Yog-Sototh-t,
Shub-Niggurath-t, ki túl
a messzi csillagszélen él,
hol Yuggoth meglapul.
Magukkal visznek engem is
holnap, ha alkonyul,
a sötét űrön át oda,
hol Yuggoth meglapul.

(Vachter Ákos fordítása)

---

Űrszonda a Yuggoth körül

2015. július 16., csütörtök

Eredeti cikk: https://tellersofweirdtales.blogspot.com/2015/07/a-spacecraft-around-yuggoth.html (Text copyright 2015, 2023 Terence E. Hanley)

Ezen a héten, 2015. július 14-én, a New Horizons űrszonda csaknem egy évtizedes utazás után elrepült a Pluto mellett, és ezzel első ízben nyújtott közeli bepillantást e távoli világ titkaiba. Volt idő, amikor az iskolás gyerekek egy angol mondókával tanulták meg a Naprendszer bolygóinak sorrendjét: „My Very Educated Mother Just Sent Us Nine Pies” – vagyis „Nagyon művelt édesanyám épp most küldött nekünk kilenc pitét.” A mondóka utolsó szava, a Pies, a kilencedik bolygót, a Plutót jelölte.

2006-ban azonban, éppen abban az évben, amikor a New Horizons útnak indult, a Plutót törpebolygóvá minősítették vissza. Elképzelhetjük, mit érezhettek azok a férfiak és nők, akik az űrszondán dolgoztak, amikor megtudták, hogy szerkezetük immár nem is egy bolygó felé tart. Clyde Tombaugh (1906–1997), a Pluto felfedezője, minden joggal visszatérhetne a sírból, hogy tiltakozzék. Csakhogy egy része – hamvainak mintegy harminc grammja – maga is ott utazik az űrszonda fedélzetén, amely most már a Kuiper-öv felé száguld tovább.

A Plutót fiatalok fedezték fel és nevezték el, és ez a kis égitest azóta is különleges helyet foglal el a fiatalok szívében. Clyde Tombaugh mindössze huszonnégy éves volt, és az arizonai Flagstaffban működő Lowell Obszervatóriumban dolgozott, amikor fényképlemezek sorozatán először észlelte az új bolygót. A dátum 1930. február 18. volt. Csaknem egy hónap telt el, mire a felfedezést a nagyvilág előtt is bejelentették.

A bolygó nevét Venetia Burney, egy tizenegy éves oxfordi iskoláslány javasolta. A Pluto elnevezés 1930. május 1-jén vált hivatalossá.

Nagyjából ugyanabban az időben, amikor Tombaugh fényképlemezek fölé hajolva kutatott a megfoghatatlannak tűnő X bolygó után, a távoli Rhode Island állambeli Providence-ben egy író éppen új elbeszélésén dolgozott. Az írót Howard Phillips Lovecraftnak hívták. Negyvenedik életévében járt, és ponyvairodalmi szerzőként ekkorra már bizonyos sikereket is elért.

Az elbeszélés 1930 folyamán lassan formát öltött, és Lovecraft végül szeptemberben fejezte be. Egy évvel később, éppen abban a hónapban, amelyben az író betöltötte negyvenegyedik életévét, a Weird Tales folyóirat közölte a Suttogás a sötétben (The Whisperer in Darkness) című történetet.

Lovecraft elbeszélését ma már legjobb művei között tartják számon. 2011-ben, amikor a New Horizons nagyjából félúton járt a Föld és a Pluto között, egész estés film is készült belőle. A feldolgozásban egy új szereplő is feltűnt: Hannah Masterson, egy kislány, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint Venetia Burney a Pluto elnevezésekor.

A Suttogás a sötétben az emberek és a Mi-Gók küzdelméről szól. Utóbbiak egy másik világból származó, rákszerű vonásokat mutató, gombaszerű lények faját alkotják. Az elbeszélő így ír róluk:

Az elejtett célzások szerint a Földön felbukkanó istenkáromló szörnyetegek a Naprendszer peremén keringő sötét bolygóról, a Yuggothról érkeztek; ez azonban csupán népes előőrse volt egy rettenetes csillagközi fajnak, amelynek végső eredetét még az einsteini téridő-kontinuumon, sőt az általunk ismert legnagyobb kozmoszon is túl kellett keresni.

Levelezőtársa még többet árul el erről a különös világról:

„Hatalmas városok emelkednek a Yuggothon – fekete kőből épült, teraszos tornyok óriási lépcsőzetes sorai, olyan kőből, mint amilyenből azt a mintadarabot is megpróbáltam elküldeni magának. Az is a Yuggothról származott. A Nap ott alig fényesebb egy közönséges csillagnál, de az ottani lényeknek nincs szükségük fényre. Más, sokkal kifinomultabb érzékszerveik vannak, és hatalmas házaikra meg templomaikra nem építenek ablakokat. A fény egyenesen fájdalmat okoz nekik, akadályozza és összezavarja őket, mert abban az időn és téren kívüli fekete kozmoszban, ahonnan eredetileg származnak, egyáltalán nem létezik.

A Yuggoth meglátogatása minden gyenge embert az őrületbe kergetne – én mégis odakészülök. A szurokfekete folyók, amelyek a titokzatos, küklopszi hidak alatt hömpölyögnek – olyan építmények ezek, amelyeket egy ősibb, már kihalt és elfeledett faj emelt, még mielőtt a mostani lények a végső űrből a Yuggothra érkeztek –, önmagukban is elegendők volnának ahhoz, hogy bárkiből Dantét vagy Poe-t faragjanak, feltéve, hogy az illető elég sokáig megőrzi az ép eszét ahhoz, hogy elmondhassa, amit látott.”

A „Naprendszer peremén keringő sötét bolygó”, a Yuggoth, látszólag egyértelműen az akkoriban frissen felfedezett Plutóra utal. Állítólag maga Lovecraft is tett erre célzást.

Csakhogy a Yuggoth elképzelése megelőzte a Pluto felfedezését. Lovecraft ugyanis 1929. december 27. és 1930. január 4. között írta meg Gombák a Yuggothról (Fungi from Yuggoth) című szonettciklusát.

És nem ez volt az utolsó alkalom, hogy egy művész megelőlegezte a Plutóval kapcsolatos felfedezéseket.

Robert E. Howard, aki mindössze tizenhárom nappal Clyde Tombaugh előtt született, ugyancsak írt egy bolygóról, amely a világűr peremén helyezkedik el.

Az elefánt tornya (The Tower of the Elephant) című elbeszélése 1933 márciusában jelent meg a Weird Tales hasábjain. A történet címében szereplő elefántszerű lény így meséli el múltját a kimmériai Conannak:

„Nagyon öreg vagyok, ó, pusztaságok embere; réges-régen érkeztem erre a bolygóra világom más lakóival együtt, a zöld Yagról, amely örökké e világegyetem legtávolabbi peremén kering. Hatalmas szárnyakon szeltük át az űrt, amelyek a fénynél is gyorsabban repítettek bennünket a kozmoszon keresztül, mert háborút viseltünk Yag királyai ellen, ám vereséget szenvedtünk, és száműztek minket. Vissza azonban sohasem térhettünk, mert a Földön szárnyaink elsorvadtak és lehullottak vállunkról. Itt éltünk, távol a földi élettől. Megküzdöttünk azokkal a különös és rettenetes életformákkal, amelyek akkoriban a Földön jártak, mígnem rettegni kezdtek tőlünk, és háborítatlanul élhettünk a keleti vidékek homályos dzsungeleiben, ahol otthonra leltünk.”

Egy etimológus akár arra a következtetésre is juthatna, hogy a Yuggoth és a Yag ugyanabból a nyelvi gyökből ered.

Vajon ugyanarról a bolygóról van szó?

Lehetséges volna, hogy a Mi-Gók nem mások, mint „Yag királyai”?

És vajon Howard a napszél felfedezését is megelőlegezte?

Végül 1979-ben Don Dixon, az űrművészet egyik képviselője, megfestette az akkor még bolygóként számon tartott Pluto képét.

A New Horizons felvételei, amelyek ezen a héten jutottak el hozzánk, a Földre, igazolni látszanak a művész elképzelését.

Olvastam néhány megjegyzést az interneten, amelyek szerzői – ezek a tökkelütöttek – azt állítják, hogy semmiféle hasonlóságot nem látnak a festmény és a fényképek között. Én viszont rendkívülinek találom a hasonlóságot.

És legalább ilyen rendkívülinek tartom azt is, hogy végre ilyen tisztán láthatjuk a Pluto felszínét.

A sötét, távoli Yuggoth felszínét.

---

Utazás a Yuggoth körül

A Tour on Yuggoth by Jim Moon

Eredeti cikk: https://hypnogoria.blogspot.com/2010/10/tour-of-yuggoth.html

Az a kérdés, hogy H. P. Lovecraft Gombák a Yuggothról című szonettciklusában felfedezhető-e valamiféle tényleges folytonosság, hosszú évek óta foglalkoztatja és zavarba ejti mind az irodalomtudósokat, mind az olvasókat. A három nyitószonettet követően, amelyek egyetlen összefüggő történetet alkotnak, a ciklus látszólag minden átmenet nélkül vándorol egyik helyszínről a másikra, különböző világokon és korokon halad keresztül, miközben műfajok egész sokaságát érinti. Amint e tanulmány első részében láthattuk, egyes értelmezők szerint a verseket közös tematikus szál fűzi össze, ám a neves Lovecraft-kutató, S. T. Joshi határozottan elutasítja ezt az elképzelést:

„A cikluson belüli tematikus összecsengések éppoly kevéssé teremtenek cselekménybeli vagy szerkezeti folytonosságot, mint ahogyan Lovecraft elbeszéléseinek hasonló összecsengései sem teszik azokat egyetlen hatalmas regénnyé.”

Ha a Gombák a Yuggothról című művet egyszerű versantológiaként kellene értelmeznünk, ez a kijelentés tökéletesen logikus volna. Lovecraft azonban korábban sohasem rendezte költeményeit minden különösebb szempont nélkül, alkalmi gyűjteménnyé. Három, 1918-ban írt verse, az Oceanus, a Clouds és a Mother Earth például az A Cycle of Verse (Versciklus) összefoglaló címet kapta. Hasonlóképpen költői pályafutásának egyetlen másik versgyűjteménye, az 1902-ben született Poemata Minora, Vol. II. is öt, a római kor világát megidéző költeményből állt, amelyeket – amint az ajánlás egyértelművé teszi – összefüggő sorozatként kívánt olvastatni.

Semmi okunk tehát feltételezni, hogy a Gombák a Yuggothról esetében Lovecraft pusztán egymástól független verseket gyűjtött volna egybe. Az efféle hevenyészett eljárás túlságosan is idegen lett volna az Öregúrtól. Ha harminchat szonettet egyetlen közös cím alá rendezett, minden bizonnyal valamiféle elképzelés vezérelte az elrendezésüket.

Joshi állítása ennélfogva némiképp vitatható. Hiszen ugyanazon témák ismétlődése és következetes körüljárása egyetlen művön belül már önmagában is megteremtheti a folytonosság bizonyos formáját.

A kérdés azonban továbbra is fennáll: miféle folytonosságról lehet szó?

Az egyik legnagyobb akadályt, amely az olvasókat és a kritikusokat egyaránt zavarba ejti, a ciklus műfajok közötti szüntelen váltakozása jelenti. A XII. szonett, A Vihogó, Lovecraft új-angliai rémtörténeteit idézi, például A kép a házbant és A kriptábant. Más költemények, így a XVIII. szonett, Yin kertjei, inkább az Álomföldeken játszódó történeteivel, például a Celephaïs vagy A fehér hajó világával mutatnak rokonságot, míg megint mások egyértelműen a Cthulhu-mítoszhoz tartoznak.

Csakhogy talán éppen az jelenti a problémát, hogy a ciklust Lovecraft prózai műveinek műfaji kategóriái felől közelítjük meg. Az olvasók többnyire először az elbeszélésein keresztül ismerkednek meg az íróval, s csak később fedezik fel irodalmi munkásságának egyéb területeit, köztük költészetét és levelezését. Így aztán a Gombák a Yuggothról olvasásához már eleve azokkal a kategóriákkal közelítünk, amelyeket prózája alapján alakítottunk ki magunkban.

A Lovecraft-életművel ismerkedő olvasó rendszerint a Cthulhu-mítosz történeteivel kezdi felfedezőútját. A megalkotott mitológia ellenállhatatlan vonzereje pedig arra ösztönzi, hogy az író valamennyi művében további utalások és célzások után kutasson. Ahogy egyre mélyebbre hatol az életműben, vagy megismerkedik a Lovecraft-kritika eredményeivel, hamarosan azzal a felfogással találkozik, hogy az egyes történetek különböző csoportokba sorolhatók.

Aki pedig már igazán otthonosan mozog Lovecraft világában, az részt vehet a régi, jól ismert játékban: „A mítoszhoz tartozik, vagy sem?” Hiszen mindmáig élénk viták folynak arról, mely elbeszélések tekinthetők valóban a Cthulhu-mítosz részének. Ha például valaki fel akarja bolydítani a Lovecraft-kutatók táborát, elegendő megkérdeznie, vajon A szín az űrból a mítoszhoz tartozik-e.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy maga Lovecraft sohasem ismerte el ezeket a megkülönböztetéseket.

Utólag természetesen felismerhetjük prózaírói pályájának változó irányzatait. Ilyen például az Álomföldeken játszódó történetek sora, amelyeket az 1920-as évek elején, Lord Dunsany műveinek felfedezését követően írt. Ha elbeszéléseit keletkezésük időrendjében olvassuk, nyomon követhetjük, miként jelennek meg, majd halványulnak el az egyes hatások, s hogyan formálódik fokozatosan saját írói szemlélete.

Lovecraft azonban minden újabb művével egyszerűen a tökéletes különös történet (weird tale) megalkotására törekedett. Amit ma Cthulhu-mítosznak nevezünk, csupán egyike volt azoknak az irodalmi eszközöknek, amelyek segítségével fel kívánta ébreszteni az olvasóban a félelem és a kozmikus áhítat érzését.

Amikor tehát a Gombák a Yuggothról szonettjeit különféle kategóriákba soroljuk, valójában mesterséges határvonalakat húzunk közéjük. Olyan értelmezői falakat emelünk, amelyek eltakarhatják előlünk a teljes ciklusban esetlegesen jelen lévő folytonosságot.

Ha viszont félretesszük ezeket az irodalmi osztályozásokat, és magukra a versekre, azok tartalmára, hangvételére és atmoszférájára összpontosítunk, a Gombák a Yuggothról máris sokkal egységesebb alkotásnak mutatkozik.

Először is, ha megvizsgáljuk a különböző jellegű költemények elhelyezkedését, észrevehetjük, hogy bár tartalmuk és stílusuk látszólag szeszélyesen váltakozik, a ciklusnak mégis határozott belső áramlása van. Különösen beszédes, hogy a filozofikusabb hangvételű életképek a ciklus vége felé sűrűsödnek, mintha a korábban kibontott motívumok valamiféle lezárását szolgálnák. Hasonlóképpen más visszatérő témák is gyakran egymás közelében jelennek meg.

A ciklus újbóli, figyelmes áttanulmányozása után azonban arra a meggyőződésre jutottam, hogy az elrendezésben többről van szó, mint visszatérő témák tudatos összehangolásáról.

Ha minden egyes szonettet alaposan megvizsgálunk, úgy tűnik, hogy valamennyien átvesznek egy-egy meghatározott elemet közvetlen elődjüktől. Egyes költemények az előttük álló vers uralkodó gondolatát visszhangozzák, vagy továbbvisznek egy már megkezdett témát; más átmenetek viszont szinte filmszerűek, amennyiben a szonetteket hasonló helyszínek vagy földrajzi környezetek kapcsolják össze.

Ha tehát valaki még nem olvasta a ciklust, most volna itt az ideje, hogy megtegye. A következőkben ugyanis egészen közel hajolok a szöveghez, hogy részletesen bemutassam megfigyeléseimet.

Mielőtt azonban hozzákezdenénk, hangsúlyoznom kell, hogy az alábbi értelmezés csupán kísérleti elmélet. Nem állítom, hogy az általam felfedezni vélt folytonosság szükségképpen megfelel Lovecraft eredeti szándékának.

Való igaz, nem minden szonett között található tökéletes kapcsolat. Mégis úgy vélem, hogy a versek részletes vizsgálata megmutatja: a Gombák a Yuggothról korántsem olyan teljesen esetleges szerkezetű mű, mint azt egyesek gondolják.

Amint tanulmányom első részében is kifejtettem, magam is osztom azt az elképzelést, hogy a bevezető szonetteket követően a ciklus látomások, illetve más korokba, helyekre és dimenziókba vezető okkult utazások sorozataként értelmezhető.

A három nyitószonett után tehát – amelyek között a kapcsolat nyilvánvaló – a IV. szonett a történet közvetlen folytatásaként olvasható.

A III. szonett, A Kulcs, olyan látomásokat említ, amelyekben az elbeszélő „a homályerdőségek árnyai” között jár, a földi világ határain túl. A IV. szonett, Felismerés, pedig egy ősi tölgyekkel övezett völgyben játszódik, a Yuggoth szürke világán.

Aligha túlságosan merész feltételezés, hogy a könyv által feltárt első látomás éppen ezeknek a korábban említett alkonyi erdőségeknek egyikét tárja elénk, amelyek – amint A Kulcs sejteti – már hosszú évek óta kísértik az elbeszélőt.

Érdemes itt megjegyezni azt is, hogy a XXXIV. szonett, Visszaidézés, akár a Felismerés folytatásának is tekinthető. Hasonlóan különös vadon és ősi romok jelennek meg benne, ami magyarázatot adhat a Visszaidézés zárósoraira is.

Az V. szonettben, a Hazatérésben, az elbeszélőt megrendíti a Yuggothon tett látogatás, mire „a démon” – egy alak, akivel feltehetően később is találkozunk – egy másik korba és helyre ragadja.

A következő jelenetben már egy fantasztikus város látképe tárul fel előttünk: a naplementében ragyogó tornyok, amelyekre A Kulcs korábban utalt.

Ebből ismét arra következtethetünk, hogy a könyv és démoni kísérője a IV. és V. szonettben feltárja az elbeszélő előtt annak a két visszatérő látomásnak az eredetét, amely oly régóta kísérti.

Az V. szonett zárósorai a démon szájából hangzanak el:

„Itt laktál, mikor még volt szemed.”

A ciklus következő három darabját pedig éppen a látás, illetve a megmagyarázhatatlan, nyugtalanító látványok motívuma kapcsolja össze.

A VI. szonett, A Lámpás, egy őrült fényvillanásban megpillantott hatalmas alakzatokkal zárul. E megrendítő látvány visszhangját halljuk a VII. szonettben, Zaman Dombjában, ahol a postás olyasmit pillant meg, ami meghaladja az emberi értelem határait.

Végül ezt a látás köré szerveződő hármas egységet a VIII. szonett, A Kikötő zárja, amelyben az elbeszélőt az Innsmouth utcáit elnyelő sötétség látványa tölti el nyugtalansággal.

Lovecraft hírhedt kikötővárosának baljós homályából szinte észrevétlenül jutunk át a IX. szonett, Az Udvar helyszínére, amely ugyancsak egy „leprás, ősi” tengerparti városban játszódik. Az elbeszélő itt is sötét utcákon és sikátorokon bolyong.

Ha magunk elé képzeljük a költeményeket, könnyen beláthatjuk, miként közelíthetne rá egy képzeletbeli kamera Innsmouth dombtetőről látott panorámájára, hogy aztán áttűnéssel Az Udvar helyszínén találjuk magunkat.

A szonett azzal végződik, hogy az elbeszélőt különös, rituális ünneplésbe merült sokaság veszi körül.

Vajon lehetséges, hogy az a bizonyos férfi, akivel találkoznia kellene, nem más, mint a korábban megismert démon?

A X. szonett, A Galambreptetők, ismét egy különös, sötét városban játszódik. A vers nyitánya szerint az elbeszélőt mások vezetik e nyomorúságos negyedekbe. Úgy vélem, a történet folytonosságát aligha erőltetjük meg azzal, ha ezt úgy értelmezzük, hogy az előző szonett halottainak őrült, kísérteties mulatozása sodorja tovább őt az egyre sötétebb vidékek felé.

A következő költeménnyel való kapcsolat felismeréséhez már valamivel nagyobb képzelőerőre van szükség.

A Galambreptetők borzalma azzal teljesedik ki, hogy bizonyos lények idegen világok sírboltjaiból hoznak elő valamit. A XI. szonettben, A Kútban, új-angliai földművesek hatolnak le a föld mélységeibe, hogy végül őrületet és halált találjanak.

Elismerem, hogy ez a kapcsolat már-már túlságosan is finomnak, sőt erőltetettnek tűnhet. Valamiféle halvány összecsengés azonban mégis felfedezhető.

Mellesleg a versben említett Thog Lovecraft szerint a Yuggoth két holdjának egyike.

A következő költemény már természetesebben illeszkedik a sorba.

A XII. szonett, A Vihogó, újabb miniatűr rémtörténet, amely Új-Angliában játszódik. Szinte olyan érzésünk támad, mintha a látomásokat irányító erő így szólna: „És valamivel lejjebb az úton, Seth Atwood farmjától nem messze… ez történt.”

Számos értelmező a versben szereplő „emberarcú, mancsos állatot” Brown Jenkin előképének tekinti, aki két évvel később, Az álmok a boszorkányházban című elbeszélésben jelenik meg.

Ám az is elképzelhető, hogy a lény a Zealia Bishop nevéhez kötődő A halom című történetben szereplő ghastokra utal. Ezt a művet Lovecraft a Gombák a Yuggothról megírásával nagyjából egy időben „átdolgozta” – ami ez esetben lényegében alapos újraírást jelentett.

Véleményem szerint azonban valószínűbb, hogy a titokzatos teremtmény a Pickman modellje című elbeszélésre utal vissza. Ebben jelenik meg Lovecraft sajátos elképzelése a legendás ghoulokról, amely később számos szerepjáték és videojáték hasonló lényeinek mintájául szolgált.

Az elbeszélés egyértelműen kimondja, hogy ezek a bestiális teremtmények emberekből is kialakulhatnak, és szoros kapcsolatban állnak a régi boszorkánykultuszokkal. Az egyik festmény például egy felakasztott boszorkány körül vonyító ghoulok gyűrűjét ábrázolja, akiknek arca kísértetiesen hasonlít a halott asszonyéra.

Továbbhaladva azt látjuk, hogy A Vihogó napnyugtakor játszódik. A következő költemény, a XIII. szonett, Heszpéria, ezt a motívumot viszi tovább egy valóban kozmikus látomásban, amelyet a téli naplemente ihlet: a tornyok és kémények mögött lángoló égbolt.

Ismét egy filmszerű áttűnésnek lehetünk tanúi: az egyik naplemente képe mintegy beleolvad a következőbe.

Lovecraft ezután újabb képi kapcsolattal folytatja a sort. A napnyugtát alkony követi, és a XIV. szonett, Csillagszelek szerint ilyenkor támadnak fel azok a különös szelek, amelyek idegen álmokat lehelnek a világra.

A XV. szonett, Antarktos, már teljes egészében álombeli látomásokkal foglalkozik. Nyitósora az álom mélyére vezeti az olvasót.

A mítosz kedvelői számára érdekes lehet, hogy a jég fogságában nyugvó hatalmas szörnyeteg egyike a Nagy Öregeknek: Gol-goroth.

E démont eredetileg Robert E. Howard alkotta meg, Lin Carter pedig The Fishers from Outside című művében kapcsolatot teremt Howard történetei és Lovecraft szonettje között, azt állítva, hogy Gol-goroth az Antarktiszon, az Antarktos-hegy alatt raboskodik.

A sok évszázados gleccserek alá temetett borzalmak után azonban a XVI. szonett, Az Ablak, jóval szelídebb látomásokat tár elénk.

Bár a két költemény első pillantásra nemigen látszik összefüggni, gyanítom, hogy Lovecraft itt is a rejtett titkok és a feltáruló álmok motívumánál marad, csakhogy ezúttal ellentétet teremt.

Hiszen nem minden álom rémálom.

Az Antarktos olyan álombeli látomásokról szól, amelyek képesek szétzúzni az ember józan eszét, míg Az Ablak különös nyílása csodákat tár fel. Átjáróként szolgál mindazokba a fantasztikus világokba, amelyekről az elbeszélő korábban csupán álmodott.

Talán ismét kissé messzire merészkedünk az értelmezésben, de ha a ciklust filmszerű képsorokként képzeljük el, a XVII. szonett, Egy Emlék egzotikus tája könnyen lehet egyike azoknak a vad és csodálatos világoknak, amelyekbe az ablakon átlépve juthatunk el.

Biztosabb talajon állunk a XVIII. szonett, Yin kertjei esetében, ahol régi álmok nyitják meg a kőlámpások útvesztőjébe vezető kaput. Ezzel lezárul az álmokhoz kapcsolódó négy költeményből álló egység.

A következő szonettbe, a XIX. darabba, A Harangokba, azonban már átnyúlik a titkok feltárására irányuló kutatás motívuma, amelyet a XVII. és XVIII. szonettben is megfigyelhettünk.

Az elbeszélő itt álmaiban és emlékeiben keres magyarázatot a szüntelenül visszatérő, kísérteties harangzúgásra.

A Harangok ugyanakkor egy újabb, négy versből álló egység kezdete, amely a Cthulhu-mítosz világát járja körül.

Először ismét Innsmouth jelenik meg, s ez az átkozott város újfent a mélyvilág idegen tájai felé vezet. A vers a tenger alatti borzalmakat sejteti, amelyeket Lovecraft később részletesebben is bemutat majd az Árnyék Innsmouth fölött című elbeszélésében.

Ezután következik a XX. szonett, Éjlidércek, amelyben a címbeli teremtmények elragadják az elbeszélőt, hogy újabb vízi szörnyűségekkel szembesítsék.

A Thok-csúcsok – olykor Throk néven is említett – vidéke meglehetősen homályos földrajzi helyszín. Korai fantasyregényében, a Zarándokút Kadathban Lovecraft ezeket a titáni hegyeket az Álomföldek alvilágába helyezi. Más források és szerzők viszont Thokot a Yuggoth egyik holdjával azonosítják.

Érdekesség, hogy ezt a szonettet Lovecraft gyermekkori rémálmai ihlették.

Az éji rémek már korábban is szerepeltek a Zarándokútban, amely Lovecraft visszatérő hősének, Randolph Carternek egyik története. Carter ebben a műben egy álmaiban látott, naplementében ragyogó város felkutatására indul.

És ennek a különös regénynek legfőbb ellenfele nem más, mint a XXI. szonett címszereplője: Nyarlathotep.

Az előző költeményhez hasonlóan ez a vers is Lovecraft egyik rémálmán alapul. Az író egyébként már 1920-ban megkísérelte elbeszéléssé formálni ezt az álomélményt.

Az apokaliptikus látomás azzal zárul, hogy az esztelen Káosz elfújja a Föld porát. A következő szonett pedig éppen ezt a lényt, Azathothot, a démon-szultánt mutatja be.

Azathoth szintén szerepelt a Zarádnokútban, ahol a korábban említett Thok-csúcsokat „Azathoth fogainak” is nevezik.

A mítosz ismerői tudják, hogy Nyarlathotep a Külső Isteneket szolgálja, akiknek Azathoth a legfőbb ura. Ezért a XXII. szonettben említett démon kétségkívül Azathoth, sőt véleményem szerint ugyanaz a démoni alak, akivel korábban az V. szonettben, Hazatérésben találkoztunk.

Az Azathoth című szonett szerint ez a lény a végtelenség középpontjában fortyogva teremti meg a kozmosz valamennyi világát és dimenzióját.

Ennek megfelelően a következő két költemény rejtett dimenziók különös világairól szól.

A XXIII. szonett, Délibáb, egy elveszett birodalmat idéz meg, amely az idő folyamán lebeg, míg a XXIV. szonett, A Kanális, egy gonosz helyet mutat be, amely valahol az álmokban létezik.

Ez a kapcsolat korántsem olyan erőltetett, mint elsőre gondolhatnánk, hiszen Lovecraft prózájában az álmok gyakran más dimenziókban tett látogatások.

A Délibáb harangzúgásával, valamint időben és térben bizonytalan elhelyezkedésével egyaránt visszhangozza a XIX. és XVII. szonettet.

A Csatorna világa pedig mintha a XIII. szonettben megidézett birodalom sötét ellenképe volna, ugyanakkor felidézi a IX. és X. szonett komor, halott városait is.

A IX. és X. szonett közötti átmenethez hasonlóan A Kanális sötét, kihalt utcái szinte észrevétlenül olvadnak át a XXV. szonett őrült sikátoraiba, amelyek a folyótól délre húzódnak, s amelyek fölött a St. Toad’s (Szent Varangy) hatalmas, fekete tornya magasodik.

Amint Robert M. Price Lovecraft-kutató a titokzatos St. Toad’s-ról írt tanulmányában rámutat, ez a szonett talán ihletője lehetett az Árnyék Innsmouth fölött egyik jelenetének, amelyben Robert Olmstead, a főhős, egy hasonlóan nyugtalanító templomra bukkan.

Tekintve, hogy a ciklus során már kétszer is visszatértünk ebbe az átkozott városba, egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy a St. Toad’s temploma is Innsmouthban található.

Mindenesetre úgy tűnik, ismét saját világunkba érkeztünk, valahová Lovecraft kísértetjárta Új-Angliájába.

A földrajzi környezet és az istenkáromló imádat motívuma egyaránt tovább él a XXVI. szonettben, A Familiárisokban.

Ez az újabb új-angliai rémtörténet egy magányos földművesről szól, aki megszállottan kutatja a tiltott tudást. Miután éjszakánként különös üvöltözésbe kezd – feltehetően valamiféle szertartás vagy imádat részeként –, szomszédai aggódni kezdenek elmeállapotáért.

Végül két guggoló teremtménnyel beszélgetve találják, amelyek közeledtükre hatalmas fekete szárnyakon elrepülnek.

Érdemes megjegyezni, hogy ezek a lények akár a XX. szonettben szereplő éjlidércek is lehetnek.

Ez a jelenet természetes átvezetést kínál a XXVII. szonetthez, Az Ősi Világítótoronyhoz, amelyben egy újabb remete jelenik meg. Ezúttal Lovecraft mitikus Leng-fennsíkján él, és dobpergéssel szólítja meg a Káoszt.

Leng egyébként gyakran felbukkan Lovecraft prózájában. Pontos földrajzi elhelyezkedése azonban bizonytalan.

Egyes történetekben, például az Ismeretlen Kadath álomkeresésében, az Álomföldek peremvidékén látszik elterülni. Más művekben viszont, így A kutyában és a Cthulhu hívásában, mintha valahol a Himalájában helyezkedne el, afféle baljós ellenpárjaként az olyan feltérképezetlen, legendás vidékeknek, mint Sambhala vagy Shangri-La.

Úgy tűnik tehát, hogy Leng, akárcsak a XX. szonett Thok-csúcsai, egyszerre létezik az ébrenlét világában és az Álomföldek dimenziójában.

Az ősi, földöntúli lényekkel való kapcsolatfelvétel mellett Az Ősi Világítótorony egy másik fontos motívumot is felvonultat: a titokzatos fényt, amely Leng fantasztikus tájairól sugárzik.

Ennek eredetét már az emberiség hajnalán is sokan megpróbálták felkutatni, ám soha senki nem tért vissza közülük.

A következő, XXVIII. szonett, Remény, ugyanezt a motívumot visszhangozza: olyan titkok utáni kutatást, amelyeket sohasem lehet teljesen megfejteni.

Ismét egymással ellentétes költeménypárral van dolgunk.

Az Ősi Világítótorony baljós rejtélyt állít elénk, amely pusztulásba sodorja mindazokat, akik megpróbálják megfejteni. A Remény viszont azokról a felemelő, ám soha egészen meg nem ragadható, transzcendens sejtésekről szól, amelyeket bizonyos dolgok ébresztenek bennünk.

Akárcsak az Antarktos és Az Ablak párosa, ez a két költemény is arra világít rá, hogy az áhítat és a rettegés ugyanannak a kinyilatkoztatásnak két oldala.

A XXIX. szonett, Nosztalgia, ugyancsak a keresés motívumát járja körül.

Ezúttal egy elveszett, legendás helyszínnel találkozunk, amely Az Ősi Világítótorony világát idézi, valamint azokkal a titokzatos, belső sugallatokkal, amelyek a Reményben is megjelentek.

A madarak itt egy olyan város felkutatására indulnak, amelynek emlékét valamiféle belső, ősi emlékezetük őrzi, ám amely azóta már a hullámok alá süllyedt.

A tematikus folytonosságon túl a szonett hangulatában is szoros rokonságot mutat elődjével. Mindkettőt az az érzés járja át, amelyet legszívesebben „mágikus melankóliának” neveznék.

Ez a nosztalgiát a szó legmélyebb értelmében megidéző hangulat a következő szonettben is tovább él, amely hasonló módon vizsgálja az ember tájhoz és építészethez fűződő kapcsolatát.

A XXX. szonettben, a Múltbéli képekben, az elbeszélő azonban már rátalált saját transzcendens látomásainak kulcsára: ifjúsága történelmi városképére.

Csakhogy nem minden ősi épület képes ilyen gyönyörűséges álmodozást ébreszteni, amint azt a következő szonett megmutatja.

A XXXI. szonett, A Lakó, újabb miniatűr rémtörténet. Egy régészeti expedícióról szól, amely különös romok feltárására indul – olyan építmények maradványaihoz, amelyek már akkor is ősiek voltak, amikor Babilon még fiatalnak számított.

Ahelyett azonban, hogy az óvatosan őrzött múlt valamiféle kincsére bukkannának, a vízözön előtti romok között olyan rettenetes titkot fedeznek fel, amely rémült menekülésre készteti őket.

Megkockáztatnám, hogy a régészek a Miskatonic Egyetem valamely expedíciójának tagjai.

Miközben A Lakó éles ellentétet alkot a XXX. szonettel, ismét előtérbe állítja a különös kinyilatkoztatások motívumát, amelyet a következő költemény továbbvisz.

A XXXII. szonett, Elidegenedés, a rendkívüli tudás megszerzésének árát vizsgálja.

Akárcsak Swift híres regényében Gulliver, az elbeszélő itt is arra ébred rá, hogy misztikus utazásai végérvényesen elszakították családjától és hétköznapi életétől.

A szonett utolsó két sora akár a Gulliver utazásai zárófejezetének mottójaként is szolgálhatna.

A Ghooric-zóna egyébként a Yuggoth Thog nevű holdján található, amelyről már a X. szonettben, A Galambreptetőkben is hallottunk.

A Cthulhu-mítosz későbbi történetei ezt a vidéket azonosították azzal a förtelmes tóval, amelyben a XX. szonett, az Éjlidércek shoggothjai nyugtalan álmukat alusszák.

A külső űr mélységeiből hallatszó sípszó a XXII. szonettre utal vissza.

Az Elidegenedés álmodója nyilvánvalóan akaratlanul is eljutott a végtelenség középpontjába. Ott megpillantotta Azathoth vak, nukleáris őrületét, amely minden törékeny kozmosz számára megszabja örök törvényeit, és ezzel végérvényesen megsemmisítette számára az élet értelmébe vetett hitet.

A démon-szultán udvarának sípszava a XXXIII. szonettben, a Kikötői Füttyökben ismét felhangzik.

Itt a hajókürtök egymásba olvadó hangjai egyetlen kozmikus zúgássá egyesülnek, amely a külső űr végtelen ürességét visszhangozza.

Ez a természetes módon kialakuló hangzás azonban a XXVIII. szonett félig hallott dalainak transzcendens sejtéseit is felidézi, valamint azokat az okkult kulcsokat, amelyeket maga a titokzatos könyv rejt magában, és amelyek más világokba vezetnek.

Végül – bár a kapcsolat kétségkívül kissé bizonytalan – a XXXIV. szonett, Visszaidézés, szinte a könyv által feltárt első látomás, a IV. szonett, Felismerés megismétlésének tűnik.

Amint korábban is megjegyeztem, a képek és a helyszínek feltűnően hasonlítanak egymásra. A zárósorok pedig mintha arra utalnának, hogy az elbeszélő ismét visszajutott az ősi tölgyek övezte völgybe.

Ha ezt a szonettet a Yuggoth erdei oltárához való visszatérésként értelmezzük, akár azt is feltételezhetjük, hogy ez a látogatás időrendben megelőzi a IV. szonett eseményeit.

Figyeljük meg ugyanis, hogy az elbeszélő felismeri, melyik ősi csillag és melyik év vezette vissza erre a helyre.

A vers címével együtt ez arra enged következtetni, hogy itt annak magyarázatát kapjuk meg, miként került az elbeszélő teste a nyirkos kőoltárra, hogy tisztátalan lakomául szolgáljon azoknak a lényeknek, amelyek nem emberek.

A ciklus akár itt is véget érhetne.

Ám még két szonett hátra van.

Amint láthattuk, Lovecraft a ciklus során felváltva idézi meg a rettegést és az áhítatot. Minden sötét, átkozott várossal szemben, ahol ősi, földöntúli borzalmak lakoznak, ott áll egy fantasztikus, szépséggel és ihlettel teli hely.

A XXXV. szonett, Esthajnalcsillag, ezért a Visszaidézés ragyogó ellenképének tekinthető.

A baljós, sötét erdők és romok helyett itt egy vidéki rét jelenik meg.

A csillagokon túlról érkező borzalmak kezében elszenvedett névtelen végzet helyett pedig napfényes birodalmak és varázslatos tájak látomása tárul fel, amelyeket már a korábbi költemények is megidéztek.

Ilyen például Az Ablakon túli világ, Heszpéria, ahol a szépség értelme kivirágzik, vagy Yin kertjei.

Elődjéhez hasonlóan ez az utolsó előtti szonett is visszhangozza a könyv egyik korai látomását, az V. szonettet, Hazatérést.

Itt azonban már maga az elbeszélő éli át a felismerést, ahelyett, hogy a gúnyolódó démon közölné vele az igazságot.

Ennek a belső tudásnak az elérése reményteljes lezárást kínál mindazoknak a korábbi verseknek, amelyek szeretett, ám örökre elveszett tájakról, elérhetetlen birodalmakról, valamint olyan különös látványokról szólnak, amelyek régmúlt látogatások homályos, lehetetlen emlékeit ébresztik fel.

Az utolsó, XXXVI. szonett, amelynek címe e tanulmány fényében némiképp ironikusan Folytonosság, ugyancsak lezárásként szolgál.

Bár a titkos utalások, csábító nyomok és rejtett kulcsok pontos természete itt is homályban marad, azt látjuk, hogy Lovecraft valamiféle egyensúlyt és célt talál ezekben a burkolt jelekben.

Míg más költeményeket melankólia és sóvárgás hat át, a Folytonosságban az elbeszélő felismeri, hogy ezek a titokzatos benyomások végső soron kapcsolatot teremtenek közte és a kozmosz között.

Annak érzését adják számára, hogy maga is része annak a mozdulatlan egésznek, amelynek oldalait a korszakok alkotják.

Különösen sokatmondó, hogy ez a szonett erősen visszhangozza Lovecraft saját szavait írói munkásságáról, amelyeket érdemes ismét felidéznünk:

„Egyszerűen csak jobb módszereket keresek arra, hogy kikristályosítsak és megragadjak bizonyos erőteljes benyomásokat – amelyek az idővel, az ismeretlennel, az okkal és okozattal, a félelemmel, a tájak és az építészet szépségével, valamint más, meglehetősen különnemű dolgokkal kapcsolatosak –, s amelyek makacsul követelik, hogy kifejezésre juttassam őket.”

A Folytonosság azonban arra is választ ad, miért volt Lovecraft számára ennyire fontos e benyomások megragadása.

Némelyikük őrületet és borzalmat hozott, mások viszont a kozmosz csodáit tárták fel.

Akadnak azonban olyanok is, amelyek értelmezése korántsem egyértelmű.

Gondoljunk például John Whateleyre. Szomszédait rettegéssel tölti el, amikor felfedezik, miféle lényeket idézett meg a túlvilági mélységekből. De vajon maga ez a vidéki okkultista is éppúgy retteg látogatóitól, mint ők?

Hasonlóképpen Az Ablakban a kőművesek rémülten menekülnek, amikor a portál megnyílik, az elbeszélőt viszont elragadtatás tölti el.

És vajon A Harangokban a felismerés, hogy a kísérteties harangzúgás a hullámok alá süllyedt városból ered, borzalmas vagy csodálatos kinyilatkoztatás?

Aki ismeri Innsmouth történéseit, hajlamos lehet rettenetes felismerésként értelmezni ezt a pillanatot. Érdemes azonban felidézni, miként végződik az Árnyék Innsmouth fölött…

Reményeim szerint sikerült megmutatnom, hogy ha félretesszük azokat a mesterséges kategóriákat, amelyekkel Lovecraft prózáját szokás osztályozni, a Gombák a Yuggothról szonettjeinek elrendezésében sokkal több kapcsolat és folytonosság fedezhető fel, mint azt korábban általában feltételezték.

Lovecraft számos különböző módszerrel teremt finom átmeneteket a cikluson belül, de a legfontosabb, újra és újra visszatérő témák mégis a kinyilatkoztatás utáni törekvés és a megismerés iránti sóvárgás.

Ezért a XXIII. szonett, Délibáb, és a XXXIV. szonett, Visszaidézés, korántsem különbözik egymástól annyira, mint első pillantásra gondolnánk.

Lehet, hogy eltérő hangnemben íródtak, és különböző képeket alkalmaznak, ám mindkettő egy transzcendens tapasztalatot örökít meg.

A különös történetek elkötelezett híveként Lovecraft pontosan értette azt a gyönyörűséget, amelyet egy félelem borzongását kiváltó elbeszélés olvasása nyújthat.

Azt is felismerte, hogy az ilyen lelkiállapotok éppúgy képesek kiszakítani bennünket a pillanat kötelékeiből, mint ahogyan egy gyönyörű táj látványa is álmodozásra késztethet.

A félelem és az áhítat egyaránt a transzcendencia kulcsa lehet.

Már a Gombák a Yuggothról ciklusán keresztül vezető hosszú utazásunk kezdetén utaltunk arra, hogy a költemények szerkezeti elhelyezkedése önmagában is beszédes.

Most pedig, miután megvizsgáltuk, miként osztotta el Lovecraft a különféle szonetteket, világosan láthatjuk, hogy a cikluson belül a témák határozott, fokozatos kibontakozása figyelhető meg.

A csodálat és a rettegés egymást ellenpontozza, miközben végigzuhanunk Lovecraft univerzumán.

Akik a kozmosz titkainak megfejtésére vállalkoznak, olykor a számtalan dimenziót és világot benépesítő mérhetetlen borzalmak áldozatául esnek, mások viszont olyan csodákat fedeznek fel, amelyeknek puszta szemlélése is felemelő.

E két egymásba fonódó szál végül a Folytonosság lezárásában egyesül.

Ha valaki túlságosan messzire merészkedik, szembesülhet minden dolgok végső igazságával, amely Lovecraft fiktív univerzumában Azathoth rettenetes borzalma.

Lovecraftot azonban éppen az különbözteti meg utánzóinak tömegétől, sőt számos más horrorírótól is, hogy nála a rettegés nem pusztán abból fakad, hogy végül kiderül: minden mögött egy szörnyeteg rejtőzik.

Az igazi borzalom annak felismerése, hogy valóban létezik egy „isten”, aki megteremtette a valóságunkat, ám ez az isten értelem nélküli és közömbös, az emberiség sorsa pedig Nyarlathotep szeszélyeinek van kiszolgáltatva.

Lovecraft saját racionalista meggyőződését tükrözve – amelyben a tudomány iránti elkötelezettség nem hagyott helyet egy jóságos isten számára – Azathoth, a démon-szultán nukleáris káosza annak a rettenetnek a jelképe, amelyet akkor élünk át, amikor felismerjük, hogy egy istentelen világegyetemben sodródunk, s életünk nemcsak kozmikus léptékben jelentéktelen, hanem végső soron minden eredendő értelemtől is megfosztott.

Racionalizmusa ellenére azonban Lovecraft nyilvánvalóan érezte a spiritualitás vonzását is.

Bár egy isten létezésébe vetett hitet nem tudott elfogadni, a mitológia, a legendák és az ősi, titkos tanok világa továbbra is ellenállhatatlanul hívogatta.

Az irodalomban, a történelemben és saját álmaiban végül megtalálta a transzcendencia egy maga teremtette formáját.

Ez a tapasztalat inkább esztétikai, mint vallásos természetű volt, ám Machen, Blackwood, Dunsany és Poe műveinek olvasása, valamint a régi épületek és történelmi helyszínek felkeresése mind-mind megnyitotta előtte ezeket a személyes, belső kapukat.

A ciklus lezárása mintha azt sugallná, hogy Lovecraft számára nem a rejtélyek megfejtése, hanem maguknak a rejtélyeknek a megízlelése volt igazán fontos.

Amikor a XXVIII. szonettben, a Reményben a végtelenség e sejtelmes megnyilatkozásairól beszél, arra utal, hogy senki sem képes megszerezni vagy akár megsejteni mindazt, amit ezek a titokzatos benyomások ígérnek.

Amint azonban a ciklus megmutatja, e különös sugallatok és benyomások hajszolása végül Azathoth elviselhetetlen igazságával szembesítheti a keresőt.

Az utolsó két szonettben mégis eljutunk valamiféle egyensúlyhoz.

Lehet, hogy sohasem leszünk képesek feltárni a bennünket kísértő misztikus benyomások eredetét. Lehet, hogy az elveszett álmok földje örökre elérhetetlen marad.

Ha azonban megfelelő módon közelítünk ezekhez az élményekhez, már az a tény is, hogy képesek mélyen megérinteni bennünket, biztos kapaszkodót nyújthat a bizonytalanság tengerében.

Világunk törvényei talán Azathoth szeszélyeiből születtek, de ettől még képesek lehetünk értelmes kapcsolatot teremteni a kozmosszal.

Nem minden birodalom a borzalom pusztasága.

Létezik az álmok és látomások ragyogó világa is, ahol a szépség és a csodálat virágba borul.

Lovecraft kozmológiájában talán nincs kozmikus megváltás, ám személyes megváltás mégis lehetséges.

A költészet, az elbeszélő irodalom, a zene és a szépség révén ugyanis kiléphetünk önmagunk korlátai közül, és megpillanthatjuk a csodák tágasabb világát.

Még ha csupán egyetlen múló pillanatra is.

🌑 ✦ Megrendelem a Gombák a Yuggothról kötetet ✦ 🌑